Baráth Katalin neve már valószínűleg ismerősen cseng a honi populáris irodalom iránt érdeklődőknek. A bűnügyi történeteivel ismertté vált szerző nemrég egy nyelvközpontú science fiction regénnyel jelentkezett, amiben a magyarok űrlakó leszármazottai, a moyerek bírnak egyedül a beszéd képességével. A moyer Ige egyszerre drog és fegyver, amit persze a környező űrnagyhatalmak is szeretnének a szolgálatukba állítani. A Baráth Katalinnal készített interjúnkban szerettük volna megismerni az Afázia keletkezéstörténetét, továbbá azt, hogy mennyire jelentett kihívást egy sci-fi központi elemévé tenni a lingvisztikát, és még arra is választ kaptunk, hogy a szerző mit gondol a sci-fit övező előítéletekről.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Elsősorban a történelmi krimijeidről vagy ismert, így az Afáziában most egy teljesen új oldaladat mutattad meg a közönségnek. Miért éppen a sci-fi kereteit választottad ehhez a történethez?
2014 óta nem jelent meg történelmi krimiregényem (novellákat azért írok néha), hét regényemből három nem is történelmi, de ha egy címke ennyire ragaszkodni akar… Én úgy érzem, hogy a nagy váltás az Arkangyal éjjel volt 2016-ban, ami egy kortárs krimi-thriller, egészen más hangnemben, helyszínen, főhőssel, mint a Veron-regények. Ehhez képest az én nézőpontomból a sci-fi kisebb kanyarnak tűnik. És hogy miért a sci-fi? Szerepelt egy sci-fi az írói bakancslistámon, és most megtaláltam hozzá azt a témát és a közeget is, ami engem érdekel.
Mennyiben volt más a munkafolyamat, mint korábbi regényeid esetében? Mennyire volt könnyű kilépni egyik megszokott zsáner keretei közül egy másikba?
HIRDETÉS
Nem gondoltam, hogy más lesz, mert a történelmi krimiknél is világot kellett építenem. Persze óriásit tévedtem, az Afáziánál sokkal nagyobb arányban kellett képzeletből dolgoznom. Ráadásul nem állt a rendelkezésemre az a tapasztalat sem, ami történészként a történelmi regényeknél igen, szóval időnként megálltam, hogy oké, ilyennek kell-e lennie egy sci-finek, mint amilyet én csinálok? Így néz ki egy fantasztikus regény? De ahogy öregszik az ember, meg ahogy szaporodnak a megírt regényei, egyre kevesebbet aggódik az elvárások miatt, szóval a válasz rendszerint az lett, hogy „kit izgat, hogy olyan-e, olyan sci-fit írok, amilyet én szívesen olvasnék, és kész”, és ehhez a mércéhez sikerült is alkalmazkodnom.
Nem félsz a korábbi olvasói köröd „haragjától”?
Nem. A nagy reveláció már az utolsó történelmi kriminél bekövetkezett, abban az olvasók egy része a visszajelzések szerint már nem találta meg azt, amit az előző kötetekben szeretett. Ez részben meglepett, részben meg fölszabadító volt. Ha egy sorozat folytatása nem jelenti azt, hogy az olvasók feltétlenül jönnek velem az úton, akkor kizárólag az ő kedvükért nem kell folytatnom a sorozatot, csinálhatok bármi mást. Úgyhogy amikor egy kortárs krimihez támadt kedvem, azt írtam meg. Mint az írók túlnyomó többségének, az írás nekem se biztosít megélhetést, mindig a rendszeresen fizető állás a prioritás. Vagyis ha elvesztem az olvasókat, akik most sincsenek, soha nem is voltak sok ezren, az szomorú volna, de legföljebb azzal a következménnyel járna, hogy legközelebb nehéz lesz kiadót találni. De bízom abban, hogy mindig maradni fog közülük egy-két tucat, aki kíváncsi arra, milyen történetben vagy műfajban sántikálok éppen, és végső soron nekem ennyi is elég. De akkor se omlana össze az univerzum, ha nem írnék több regényt, nem én lennék az első, akit más, rentábilisabb tevékenységek jobban kezdenek érdekelni.
A Facebook oldaladra posztoltál egy képet a regény keletkezéstörténetéről. Mennyit változott az eredeti elképzelés a kezdetektől?
A 2016-os egyoldalas szinopszishoz képest a történet gerince keveset változott. A részletek sokat, először is ki kellett őket találni. Meg persze az első elkészült változaton is jócskán csiszoltunk, mindig van két-három szerkesztési kör, mondatokat simogatunk, eseményeket, motivációkat kell világossá tenni vagy épp egyszerűsíteni… A legelső nekirugaszkodást, három-négy fejezetet még én dobtam ki az elején, mert rossz helyen kezdtem el a történetet, és az egyik karakter valahogy nem olyanra sikerült, ahogy a fejemben élt, de másodjára már hasonlított az elbeszélés ahhoz, amit elképzeltem.
Egy sci-fi esetében a cselekmény mellett fontos az is, hogy milyen tudományos koncepciót emel be a történetbe. Te az Afázia esetén a nyelvtudományt választottad, ami ha nem is teljesen ismeretlen, de szokatlan a zsánertől. Tudnál mesélni arról, hogy honnan jött az ötlet? Miket tekintesz legfőbb hatásaidnak a témában, és mennyi szakmai utánajárást igényelt?
Az űrbe költözve is nyelvében él a nemzet – Baráth Katalin: Afázia kritika
Ahhoz képest, hogy az irodalom miatt mentem egyetemre, elég hamar kiderült, hogy a nyelvészet sokkal jobban kézre áll, mint ahogyan azt előzetesen gondoltam, a szakdolgozatomat is retorikából írtam, nem irodalomból, és ezt az érdeklődést később, történészként is tudtam hasznosítani, szóval elég gyorsan rájöttem, hogy nekem ebből kell kiindulnom, és nem muszáj atomfizikusnak kiképeznem magam két hét alatt. Nem mintha nem érdekelnének a természettudományos elméletek, de azt gondoltam, valószínű, hogy ez az egy sci-fi dobásom lesz az életben, fölösleges csak a legénykedés kedvéért rámennem a vékony jégre. Pici általános nyelvészet, beszédaktus-elmélet, neurolingvisztika, ezeket a dolgokat frissítettem föl. Miéville Konzulvárosa, amit még korábban olvastam, és a Ted Chiang-féle Életed története meg az abból készült film megerősítettek abban, hogy érdemes kísérletezni a sci-fi nyelvészeti megközelítésével, rajtam kívül is léteznek emberek, akiket ez érdekel, nem kell föltalálnom a spanyolviaszt.
A moyerek otthonául szolgáló űrállomás, Pandonhya konkrétan lingvisztikai fogalmakról elnevezett részegységekből áll, így egy egészen érdekes töltete lesz a „nyelvében él a nemzet” szállóigének. A megalkotásában közrejátszott esetleg ez a szólás?
Nem, de most, hogy mondod, ezt kellett volna ráírnunk a címlapra: „Nyelvében él a nemzet”, Stephen King.
A regényben számos szövegrészlet szerepel, például Pilinszkytől, Petőfitől, Rejtőtől, Esterházytól, és még nyelvemlékekből is. Miért pont ezeket a részleteket választottad? Az idézetek találtak rád, vagy neked kellett utánajárnod a jelenethez leginkább passzoló töredékeknek?
Is-is. Azt tudtam, milyen szerzőknél kell keresgélni, ha a nyelvről vagy a kozmoszról akarok olvasni, de az életműveken belül azért még bőven kellett kutakodnom. És bekerült pár önkényesen kiválasztott sor is kedvenc szerzőktől. Ami még orientált, az Margócsy Istvánnak a magyar nyelv kultuszával foglalkozó tanulmányai, az Afázia tulajdonképpen olvasható ezeknek a tanulmányoknak egy hosszú lábjegyzeteként is.
A sci-fi szóhasználata, szókészlete egészen sajátos tud lenni, akár a valós tudományos szakzsargont, akár tudományosnak látszó hablatyot emeli a szövegébe, vagy ahogy az Afáziában is, neologizmusokat, új, alkotott, mesterséges szavakat használ. Mennyire élted meg kihívásként egy ilyen szövegkörnyezet felépítését?
Ez egy nagyon jó játék volt, őszintén élveztem, Kazinczyval és haverjaival valószínűleg jól kijöttünk volna annak idején. A sötét oldala a regényszótár kialakításának az, hogy meg is kell jegyezni ezeket a neologizmusokat, hogy ne találj ki véletlenül se újakat ugyanarra a tárgyra vagy jelenségre, illetve hogy az újabb szavak valahogy viszonyuljanak a korábban kitaláltakhoz, vagyis hogy homogén és identikus legyen a szövegvilág. Rengetegszer kellett újraolvasnom, visszalapoznom, mert később kezdtem el a keletkező szótár kijegyzetelését, mint kellett volna. Az elején sajnos túlzottan is bíztam a memóriámban.
Az Afázia rengeteg humort tartalmaz, mégsem komolytalan, vagy paródia. Viszont sok zsánerolvasó viszolyog a sci-fi és a humor vegyítésétől. Szerinted miért lehet ez?
Azokat kell megkérdezni, akik ettől viszolyognak, én nem. Az általam rendkívül tisztelt Iain M. Banks sci-fijei például véresen komoly tétekkel dolgoznak egy gondosan fölépített világban, mégis az ember hajlamos felröhögni már a mesterséges intelligenciák nevein is. Scalzi történetei humor nélkül nem is működnének, és így is, sőt talán ezért elsöprő a népszerűségük. Én a Mézga Aladár különös kalandjait is komolyan vettem sci-fiként, szerintem tele van bámulatos ötletekkel, miközben az egész őrületesen szórakoztató, történet és nyelv szintjén is. Amiket én nem szoktam szeretni, azok a sci-fit mímelő magasirodalmi szatírák, azokból valahogy mindig kiérzem a műfaj és a sci-fi olvasók lekezelését, és ez nekem gyorsan elrontja a szórakozásomat. De nem kizárt, hogy túlérzékenykedem a dolgot.
Írás közben nem volt meg egyébként a kísértés, hogy elvidd a paródia irányába?
Nem, a bakancslistámon nem paródia szerepelt, hanem egy „igazi” sci-fi. Ha nem veszem komolyan, az nem jelentett volna élvezetet.
Ian McEwan egy interjújában látszólag kézzel-lábbal hadonászott az ellen, hogy legutóbbi regénye „csak” egy sci-fi lett volna és sokáig Margaret Atwood is tiltakozott a címke ellen. Ebben az ominózus interjúban McEwan éppen az antigravitációs csizmát hozta fel, mint a szerinte kevésbé értékes, üres ponyvákat jellemző egyik elemet. Erre találkozhatunk egy ilyen részlettel az Afáziában: „Mindketten felugrottak a többi utas mellé, és hagyták, hogy csizmájuk talpán a gravimágnes rácuppanjon a széles, lapos téglatestre”. Az pedig azért távolról sem igaz, hogy az Afázia egy egyszerű ponyva lenne. Miért berzenkedhetnek ennyire a szépírók a zsánercímkéktől?
Nem tudom, a szépírókat kell megkérdezni, én eddig csak csúnyaregényeket írtam, ha maradunk ennél az intézményesen kreált és kultivált kétosztatú irodalomszemléletnél. Ha tippelnem kell, akkor a szépírók akár attól is félhetnek, hogy – ahogy te is kérdezted korábban – megharagszik a fáradságosan összetoborzott szépirodalmi olvasóközönségük, akik között mindig akadnak sznobok is, akik bottal se piszkálnának meg semmit, ami nem úgynevezett literary fiction. Szerencsére a kategóriák nincsenek kőbe vésve, az angolszász és a magyar klasszikusok között is vannak, akik szórakoztatóiparosként kezdték, a 19. században „föltalált” nagyregényforma voltaképpen a folytatásosregény-ipar terméke, tőről metszett tömegkultúra. Persze megértem a szépírókat, ha nem boldogítja őket a gondolat, hogy majd csak ötven–száz év múlva lesz esélyük komoly íróként belevésődni a kanonikus márványtáblába, sőt talán még akkor sem. És hát ritka, hogy sci-fi regénynek ítéljék a Bookert… Megindokolható az ódzkodás a túloldalról is, miszerint az emlegetett szépírók nem akarnak csalódást okozni a sci-fi olvasóknak azzal, hogy esetleg nem felel meg az általuk elvárt sztenderdeknek a szóban forgó regény. De a csalódást sehogy se lehet elkerülni, azt nyilván szépírók is tudják, hogy mindenkinek nem tetszhet, amit az ember ír, akár vakbélperforációsan komoly, akár „komolytalan” sci-fi.
És ha már előítéletek: egy hazai spekulatív irodalommal foglalkozó Facebook csoportban a „bölcsészek nem tudnak olyan jó sci-fit írni” vita kapott lángra. Te pedig bölcsészként, bölcsészettudományi kérdéskört állítottál a könyved középpontjába. Ahogy ezekből az esetekből is látszik, nagyon is élnek még mindig bizonyos előítéletek a sci-fivel kapcsolatban. Találkoztál személyesen hasonló hangokkal? Mi erről a véleményed?
Röviden: baromság. Valamivel hosszabban: az illetők fussák már át a kedvenc sci-fi sorozatuk alkotóinak névsorát, és vessék össze a főállású írók és a főállású csillagászok arányát. Magyar íróként hagyományos kötelességem a jelen társadalmára vonatkozó közhelyekkel is szolgálni, most nevezetesen azt a gondolatot tálalnám föl, hogy nem a különbségeinkre kéne már fókuszálni, hanem a hasonlóságainkra. Engem se az Akadémiai Könyvtár lépcsőire szült az anyám, elég sokszínű közegben mozogtam mindig, kiváló bölcsész, vegyész, jogász, közgazdász, mérnök, informatikus, külkeres stb. ismerőseim vannak, a föld- és a kőműves családtagokról nem is szólva, és az a tapasztalatom, hogy a szakképzettségünk befolyásolja a legkevésbé a világlátásunkat, a gondolkodásunkat vagy épp a kreativitásunk szintjét. Szerencsére sokféle sci-fi van, lehet elsőkönyves informatikust is olvasni, mindenki kövesse az ízlését, hajrá.
Mi az, ami szerinted a legjobban hiányzik a hazai sci-fiből?
Fogalmam sincs, hogy hiányzik-e bármi, én csak biztonságos távolságból követem a magyar sci-fit, ahogy a nemzetközit is. Mondjuk az nem ártana, ha az alkotók és a sci-fi közélet ilyen-olyan szereplői nem akarnák kiskanállal kivájni egymás szemét, de ezt minden olyan közösségnek javasolhatnám, ami éppen olyan kicsi, amilyen nagyok benne az egók. Ilyen tekintetben a mindenkori történettudomány se sokkal különb, de amennyire látom, az angolszász fantasztikum vagy a hazai szépirodalom sem.
Tudom, hogy még nagyon friss az Afázia megjelenése, de mire számíthatnak tőled az olvasók a jövőben? Több sci-fi megjelenés esetleg? Esetleg más zsánerekbe történő kikacsintás?
Egy nagyon más zsánerbe fogok kikacsintani, mert ha minden jól megy, ősszel megjelenik az első történettudományos szakkönyvem, A történetírás terhe címmel. Az Afázia kéziratának befejezése óta több regényen is dolgozni kezdtem, egyik se sci-fi. Habár az egyikben fontos alternatív történeti fordulatok zajlanak, de az is inkább amolyan zorrós kalandregény, ha muszáj minősítenem. Nem tudom, melyiket fogom befejezni leghamarabb, ha egyáltalán, mindenesetre az alternatív történelem elég régóta kísérti a fantáziámat. A megélhetésemet sok szakszövegírással és -olvasással járó munkákkal biztosítom, amik nem tesznek jót a regényírásnak se motiváció, se szabadidő vonatkozásában. Öt évvel ezelőtt mégse gondoltam volna, hogy öt év kell a legközelebbi regényig, bár a pandémiára se számítottam, ami szintén tolt egy szűk évet a megjelenésen. Azt mindenesetre nagyon remélem, hogy legközelebb nem kell öt év, de ígérni semmit nem akarok, azzal csak magamat frusztrálnám.
