Azt különösebben nem állíthatnánk, hogy a magyar egy nagy sci-fi író nemzet lenne, de természetesen itthon is megvannak a műfaj jeles képviselői. De mi tehet egy sci-fit sajátosan magyarrá? Pusztán az író származása? A magyar nevek, helyszínek beemelése, vagy az aktuális közéleti, politikai utalások? Persze, ezek mind fontos elemei lehetnek egy magyar sci-fi regénynek, de önmagukban kevésnek is bizonyulhatnak. Baráth Katalin első sci-fi regényében, az Afáziában egy lépést tesz előre a magyar sajátságok science fictionbe emelésében – mi több, egyenesen a nyelvet és az új magyar űrhazát állítja története középpontjába.
Baráth Katalin első sci-fi regényében, ha szigorúan tekintünk a történetre, semmi forradalmit nem hoz a zsánerbe (az máshol keresendő). Adva van ugyanis egy nagyhatalmi viszályokat középpontba állító űropera alaphelyzet, amelyben egy óriások közé szorult kiscsoport próbál meg túlélni. A főhőspáros is egy klasszikus dinamikus duó a haverzsaru hagyományoknak megfelelően, ahol jelen van a laza erkölcsű, kiábrándult, öregedő hírszerző, Maros, és a katona voltától megfosztott, de továbbra is szolgálatkész és fegyelmezett, génmanipulált Sió. Kettejüket pedig a cinikus MI (azaz mesterséges intelligencia), Szintaxis segíti egy relikvia megszerzésére induló küldetésben – sokszor látott, de Baráthnál is kifejezetten működőképes formula ez. Az izgalmas cselekményben bővelkedő sztoriban végig fontos szerep jut a közel sem erőltetett, vagy bagatell, ízléses humornak, így aki például a Scalzi-féle iskola híve, az minden bizonnyal az Afáziában is megleli a számításait. De persze nem pusztán egy kalandtörténetről van szó: számos olyan rétege van, amelyeket hagymaszerűen szétbontogatva újabb, és újabb értelmezési lehetőségek tárulnak fel. Akár Pandonhya nyelvészeti fogalmakról elnevezett gyűrűinek struktúrájáról van szó, akár a geopolitika aktualitásokat, akár az elrejtett történelmi részleteket kezdjük el visszafejteni. Bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a neologizmusokkal bőven megszórt prózába az elején nehézkes lehet belerázódni, de a kezdeti sokkot hamar felváltja az értelmező megszokás. De mitől is lesz igazán kiemelkedő a regény? Hát attól, hogy az Afáziának úgy sikerül egy tipikusnak mondható sci-fi narratíván belül tematizálnia a magyarság sajátságait, hogy elkerüli az öncélú, párásszemű, nemzeti pántlikával átkötött giccset. Egyedülállóságunkat a nyelvben, kimagasló kulturális értékeink idézett szemelvényeiben (többek közt Babits, Pilinszky, Rejtő, Esterházy), és a kollektív tudattalanból feltáruló önképünkben keresi.
A végeredmény pedig egy piszok szórakoztató, gyökereiben pedig mégiscsak egy klasszikusan ponyvás űropera, ami nem csak a magyar kultúra kincseinek felszínés idézésével próbál meg sajátosan magyar ízt kölcsönözni a zsánernek. Az idézeteknek úgy van komoly feladata, hogy precízen elhelyezett áthallásokat is tartalmaznak, nem mellesleg pedig a magyar nyelv szépségét egy egyedi, különös függőséget okozó létezőként kezeli. Azzal pedig, hogy központi problémává emeli a nyelviséget, a múltunkból eredezteti a moyerek két nagyhatalom közé szorult ütközőpont helyzetét, valamint, hogy könnyen felismerhető aktualitásokból spekulált forgatókönyvben helyezi el az űrnomáddá vált moyerek sorsát, sikeresen teremti meg azt a kifejezetten magyar néplélekhez szóló sci-fi regényt, amit egy esetleges fordításban a más anyanyelvű olvasók talán meg sem érthetnek igazán. Ha nem is most született meg (a Bëlga után szabadon) a magyar nemzeti science fiction, de az Afáziával egészen biztos, hogy nagyot lépett előre.
