A kéz, amely a mamit izgatja

A hollywoodi paranoiamozik történelmét elnézve jól kivehető, hogy a fenyegetés minduntalan az átlagemberhez egyre közelebb ütötte fel a fejét. Az ‘50-es években a veszedelem – a Szovjetunióra, a “vörös rémre” utalva – kívülről érkezett (A dolog), míg a hatvanas-hetvenes években az államhatalom váltott ki rettegést (Magánbeszélgetés, A keselyű három napja). A ‘90-es években pedig már a legszűkebb környezetünkben, az utcánkban vagy a családunkban kellett keresni a rettegés forrását. Az évtized talán legsajátosabb termékei az úgynevezett domestic (háztáji) thrillerek, amelyekben a gondtalan, grillezős-fűlocsolós, kertvárosi víg polgárok életébe beférkőzött egy barátságos idegen, akiről aztán szép lassan kiderült, hogy egy elmebeteg, aki a család szétzilálásában utazik. Bárki elhozhatta a terrort: a bébiszitter (A kéz, amely a bölcsőt ringatja), a szerető (Végzetes vonzerő), az albérlő (Csendes terror, Egyedülálló nő megosztaná), vagy akár a szomszéd (A szomszéd) is.

A műfaj aztán az új évezredben jelentősen visszavett, mind a gyártásból, mind a színvonalból: az irányzat jobbára énekesnők magamutogatásaira (lásd a Beyoncé fémjelezte Őrült szenvedélyt vagy a Jennifer Lopez főszereplésével készült A szomszéd fiút) és levitézlett vígjátékszínészek erőtlen próbálkozásaira (Katherine Heigl – Öldöklő szerelem) redukálódott.

Persze még mindig találni jó filmeket a műfajban. Adam Wingard (You’re Next, Godzilla Kong ellen) The Guest-je nemcsak a neonfényes, tesztoszteronban bővelkedő 80-as évek akciómozijainak hangulatát idézte meg kiválóan – a Dan Stevens által alakított ördögi címszereplő pontosan olyan remekül kivitelezve hatolt be a filmbeli família életébe, ahogyan azt a ‘90-es évek genyái tették a már említett kultklasszikusokban. Joel Edgerton rendezői debütálása, a kiválóan eljátszott és meglehetősen idegtépő Az ajándék szintén megmutatta, hogy ha megfelelő kezekbe kerül, ma is oda lehet vágni a zsánerban.

A Netflix háztáji thrillere, a Halálos illúziók azonban finoman szólva sem említhető egy lapon az előbbi két produkcióval: az eddig többnyire rövidfilmeket és csajos-lovas drámákat író-rendező Anna Elizabeth James filmje nagyjából annyira izgalmas, mint egy frissen festett fal száradása.

A történet szerint a családos, visszavonult bestseller írónő Mary (Kristin Davis) vissza akar térni a munkájához. A zavartalan munka érdekében felbérel egy bébicsőszt, a tündi-bündi Grace-t (Greer Grammer), aki hamarosan szexuális érdeklődést kezd mutatni az asszony iránt – Mary azonban nem utasítja el a lány kacsói (és egyéb testrészei) által felkínált szórakozást.

Marynek tetszik a lány, mert meglátja benne egykori önmagát: az ereje és szépsége teljében lévő fiatalt, akinek aztán kisiklott az élete. De mégis mi történt? Van egy katalógusba illő háza, remek férje és aranyos gyermekei, nem beszélve krimiírói pályfutásáról. Persze érthető, mire gondol a költő. A Halálos illúziók a női emancipáció, a fényes karrier vs. család témáját villantja fel, ám ennél többre nem is képes, ténylegesen nem jelennek meg a témakörhöz kapcsolódó gondolatok, dilemmák. A film leginkább azzal van elfoglalva, hogy minél sikamlósabb jelenetekben (medencében, konyhapult mellett, piknik közben) eressze egymásnak a két színésznőt. Csak a nyali-fali megy, mondanivaló, érdemi tartalom nincsen.

Úgy tűnik, az író-rendező is érezhette, hogy ez lájtos Hustler-műsor kevés lesz a végéig, mivel a finálé felé közeledve alaposan felpörögnek az események. Ekkor válik az addig csak szimplán alulírt és érdektelen film hisztérikusan rosszá – az ember hirtelen nem tudja, sírjon vagy nevessen rajta. Hát persze, hogy az antagonista leleplezése béna flashback-betétek és a baljós zenére előadott, rokonlátogatós, régi újságcikkek felett görnyedős klisé segítségével zajlik, ám a képzeletbeli citromdíjat mégsem ezek a részek, hanem a világ leghülyébb késelése és a ripacskodásban egymást felüllicitálni igyekvő színészek érdemlik meg a legjobban.

Anna Elizabeth James arcpirító módon kétértelmű befejezéssel zárja művét. Ha nem lenne ennyire szedett-vedett az egész produkció, akkor talán eltűnődnék a lezáráson. Így azonban csak egy kérdésem van: kit érdekel?