Az alternatív múlt, a mesterséges intelligencia és a nagy menekülés

A történet két idősíkon játszódik: egy elképzelt, disztópikus jövőben és egy alternatív jelenben, amely bizonyos dolgokban különbözik a miénktől, miután egyes világpolitikai események az ő közelmúltjukban máshogy alakultak. Az alternatív idővonalon létrehoznak egy mesterséges intelligenciát, amely segíthetne megakadályozni egy atomháborút, azonban az alkotói túlságosan veszélyesnek tartják az önállóságát. Közben a jövőből néhányan szintén megpróbálnak közbeavatkozni, hogy elkerülhető legyen a katasztrófa, azonban őket is veszély fenyegeti egy szerveződő összeesküvés képében.

A Mozgástér szövegének szerkezetét egy furcsa kettősség jellemzi: kifejezetten lassan építkezik, viszont közben rettentően hirtelen ugrál az egyes idősíkok között.

Mivel a cselekmény sokáig elég komótosan halad előre, a hosszú felvezetés alatt nem csak az válik világossá, hogy miben különbözik az alternatív idősík a miénktől, de nagyjából a jövőbeli világot és karaktereit is bemutatja a szerző. Így mire a két különböző idősíkon játszódó szál összeér, és elkezdenek felpörögni az események, az is képbe kerülhet, aki esetleg úgy vette kezébe ezt a regényt, hogy előtte nem olvasta A perifériát – ennek köszönhetően tehát a könyv jól megáll a saját lábán.

Ugyanakkor a fejezetek rövidsége miatt a szöveg elég darabos: sokszor szinte semmi nem történik, de már jön is a következő rész, amely a másik idősíkon játszódik. Ez pedig gyakran elég zavaró tud lenni. Szerencsésebb lenne, ha kicsit hosszabban olvashatnánk az egyes cselekményszálak történéseit, kicsit elmerülni bennük, ahelyett, hogy gyakorlatilag néhány mondat után már jön is a váltás a másikra. (Persze aki az előző részt olvasta, és ezért tudta, hogy erre számíthat, az kevésbé érezheti ezt problémásnak.)

A regény felépítéséhez hasonlóan érdekesen választotta meg Gibson a történet fókuszát is: miközben mindkét történetszálon érdekes események zajlanak a háttérben, a Mozgástér gyakorlatilag egyetlen hosszú menekülésre fókuszál.

Márpedig amikor a könyv egyik világát az apokalipszis fenyegeti, a másikban pedig egy konspiráció van készülőben, akkor az ember inkább ezekről olvasna, nem pedig arról, hogyan próbálnak egy gonosz cég zsoldosai elkapni valakit. Az üldözésnek a sztori előterébe helyezése miatt a Mozgásteret lapozgatni kicsit olyan élmény, mintha az ember leülne filmet nézni valakivel, aki pont a legérdekesebbnek ígérkező részeket tekeri tovább, így csak azokat látjuk, amik kevésbé izgalmasnak tűnnek.

Önmagában persze az nem lenne probléma, ha egy könyv nem azt adja, amire számítunk. Még az sem lenne baj, hogy a regénynek nincs komolyabb, nagyívű története, és nem fut ki valamilyen hatásos, erős végkifejletre. Azonban az ilyen jellegű sztorik akkor tudnak jók lenni, hogyha van bennük valami plusz, ha fenn tudják tartani az érdeklődést. Ebben a könyvben viszont éppen az nem kap nagy jelentőséget, ami érdekes lenne benne – azaz a jövőbeli világ, illetve a múlt és jelen kapcsolata –, ezek végig megmaradnak a háttérben. A folyamatos menekülés pedig nem kifejezetten izgalmas, különösen azért, mert a főhősnek nem magának kell megoldani a problémákat, hanem mindenben segítséget kap, ő csak sodródik az árral. A segítői pedig olyan fejlett technológiával rendelkeznek, amikkel minden akadály könnyedén legyőzhető, így aztán még a feszültség is hiányszik a cselekményből.

Mindezek okán a Mozgástér igazán annak lehet érdekes, aki a történettől függetlenül élvezi az olyan sci-fiket, amelyekben az elképzelt, távoli jövőről olvashat, illetve aki ismeri A perifériát, és érdekli, mi történik az abban szereplő karakterekkel.