Kína globalizált, identitás válságos harcos hercegnője – Mulan (2020)

Noha alapvetően minden filmnek önmagában kell helyt állni, függetlenül attól, hogy a néző ismeri-e az alapul szolgáló könyvet/képregényt/korábbi filmet/népi legendát, ám a 2020-as Mulanról mégis csak nehéz anélkül beszélni, hogy ne hoznánk fel a Disney 1998-as rajzfilmklasszikusát. Bár tekintve, hogy a Disney eddigi élőszereplős filmjei csak minimális mértékben mertek eltérni az eredetiektől, és majdnem mindent alárendeltek a nosztalgia maximumra járatásának, talán nem olyan meglepő, hogy a Mulan kapcsán is az első, ami felmerül, hogy vajon miként viszonyul a rajzfilmhez? Képes-e újra gondolni, új tartalommal feltölteni és újszerűen elmesélni az ismert történetet? Vagy csupán – a múltidézést szégyentelen mértékig toló tavalyi Oroszlánkirályhoz hasonlatosan – újra csomagolva, totális biztonsági játékot játszva meséli el ugyanazt?

Alapvetően nem is lenne feltétlenül hülyeség, vagy felesleges egy új Mulan film, hiszen – az Aladdinhoz vagy a Herkuleshez hasonlóan – az apja helyére besorozott lány története nem a Disney találmánya. Hua Mulan legendája egészen a negyedik századig nyúlik vissza, Kínában épp olyan népi hősnek számít, mint Robin Hood vagy Arthur király az angolszász mondavilágban. Ennek megfelelően pedig történetét már számos alkalommal, sokféle formában feldolgozták a realista hangulatú történelmi filmtől kezdve az operán át egészen a Disney rajzfilmváltozatáig.

Mulant már mindenhogyan vászonra vitték, az operától a háborús akciófilmekig

HIRDETÉS

Természetesen az Egyesült Államok-Európa tengelyen a legtöbben az 1998-as animációból ismerik Mulan történetét.  A 90-es évek Disney reneszánszának egyik utolsó darabjaként készült Mulan tökéletesen illik a stúdió akkori stílusába: egy vicces/cuki mellékszereplőkkel, dalbetétekkel és a felszín alatt elegánsan meghúzódó témákkal (nők szerepe, önmagunk megismerése) tarkított, 90 percben, nagyon szépen, kompaktul (de helyenként kicsit elnagyoltan) elmesélt hőstörténet (hero’s journey variáció). Természetesen a Disney teljesen a maga képére formálta az eredeti mítoszt, létrehozva így annak egy globalizált, popcorn és Coca-Cola kompatibilis változatát. Emiatt aztán Kínában messze nem is volt olyan sikeres, mint remélték.

Az is teljesen egyértelmű, hogy a Disney színtiszta pénzügyi érdekből döntött úgy, hogy remakeli a Mulant (is), hiszen a klasszikus rajzfilmjeik élőszereplős feldolgozásai az elmúlt évek legjövedelmezőbb blockbusterei között vannak. Na, és persze a kínai mozis bevételek is fontosabbak, mint valaha. Miki Egérnek egyenesen odáig, hogy a film stáblistáján még több, emberi ellenes bűnténnyel gyanúsított kínai kormányszervnek is hajlandó volt köszönetet mondani. Yikes!

Ez pedig még akkor is kellemetlen mellékízt hagyna a szánkban, ha az új Mulan egy kifejezetten jó film lenne. De nem az.

A történet struktúrája egészen közelről követi a rajzfilm adaptáció cselekményét. Hua Mulan (Yifei Liu), a veterán Zhou lánya, akinek egyetlen kötelessége lenne az életben, hogy becsületet hozzon a családjának, vagyis férjhez menni. Sajnos messze nem olyan lányos, mint amennyire a társadalom elvárná tőle. Miután pedig kihúzza a gyufát a házasságközvetítőnél is, minden remény veszni látszik. Közben a birodalmat – a hunok helyett – a nomád zsuanzsuanok (élükön Jason Scott Lee) támadják meg. A császár elrendeli, hogy minden család köteles egy férfit adni a birodalmi seregbe. Mulan féltve idős, sérült apját úgy dönt, hogy férfinak adja ki magát és átveszi a helyét. Két órával később aztán megmenti a birodalmat, úgy, hogy az még egy férfinak is a becsületére válna.

Szerencsére a Mulant rendező Niki Caro nem követte Jon Favreau Oroszlánkirályának a példáját. Bár ez az élőszereplős feldolgozás is átvette az animációs előd legtöbb kulcsmomentumát, mégis már az elejétől törekszik arra, hogy mind hangulatában, mind a cselekmény bizonyos pontjain, mind pedig az üzenetének kommunikálásában eltérjen attól. Remake-t pedig igazából csak így van értelme készíteni.

Az új Mulan ennek megfelelően nem egy vicceskedő, cuki Disney mese, hanem egy visszafogottabb, a mágikus elemekkel dúsított történelmi wuxia filmeket idéző (előttük tisztelgő?) alkotás. Az, hogy az új film a saját útját meri járni, és nem válik a nosztalgia kiszolgáltatottjává, alapvetően egy jó hozzáállás. Noha természetesen több geg, jelenet vagy beállítás visszaköszön az eredetiből, de ezek nincsenek hangsúlyosan kiemelve. Nincs az az érzésünk, hogy az alkotók egy „Ugye emlékszel a kedvenc mesédre?!”-gesztusként tolják az arcunkba az ismerős elemeket. Ráadásul a karakterek/történet terén is mertek változtatni. Így a Mulannak legalább azt a minimumot sikerült megugrania, ami a korábbi Disney feldolgozásokon kifogott.

Kár, hogy az új elemek nem mindegyike működik igazán jól.

A legnagyobb és a legérthetetlenebb változtatás az a csi behozatala. A kínai mitológiában a csi (qi) leegyszerűsítve egy olyan életerő, amely átjár minden élő organizmust. A csi változása az, amely alakítja magát az életet. A filmben pedig nagyjából azt a szerepet tölti be, amit a Csillagok háborújában az Erő. A történet szerint Mulan azért válik kiváló harcossá, mert már születésétől kezdve túlárad benne a csi (amit rejtegetnie kell, lévén, hogy lány). Emiatt az eredeti történet hétköznapi, de elszánt lányából egy kiválasztott figura válik. Ez pedig kissé ellen megy a Mulan sztori üzenetének. Hiszen így Mulan csak a csi többlete miatt képes helyt állni a hadseregben, nem pedig azért, mert kitartóbb, szenvedélyesebb, figyelmesebb vagy okosabb lenne, mint férfi társai. (Ehhez kapcsolódó változtatás, hogy míg a rajzfilmben a címszereplő alapvetően az eszével, ravaszságával nyerte meg a csapásokat, addig most szimplán csak nagyon jó harcos, aki általában trükkök nélkül is legyőzi a férfi ellenfeleit.)

Bár a filmnek nyilván így is megvan a feminizmus felé kacsingató hangvétele és a „legyél hű magadhoz üzenete”, ám ezeket sokkal szájbarágósabban adja elő, mint a rajzfilm. Mulan apjának időnkénti narrációja például egészen felesleges. Ám vannak jó toldalékok is, ilyen a Mulan ellenpólusául szolgáló varázslónő, Xianniang (Gong Li) beemelése. Az ő karaktere és Mulannal való kontrasztja talán a film legizgalmasabb része, kár, hogy a történet ezen része nem kapott sokkal nagyobb hangsúlyt. Hiszen remek témákat vet(hetne) fel a patriarchális társadalom szabályai alól kilógó nők dilemmáiról.

Ami a wuxia elemeket illeti, a film egészen bátortalanul közelíti meg őket. Valószínűleg a nyugati közönség ingerküszöbe miatt nem mertek elmenni egy teljesen elszállt, faltól-falig tolt wire-fu akciókkal és groteszk varázslatokkal teli irányba. Ám a megmaradt wuxia elemek így – mint amikor a kínai császár egy függönnyel intézi el a rátámadó bérgyilkosokat – sokszor teljesen kilógnak a film amúgy visszafogott, realisztikusnak szánt hangvételéből. És ez a Mulan nagy baja, hogy nem igazán tud a két stílus között jól lavírozni, így se nem elég valósághű/komoly, de messze nem igazán őrült. Inkább csak semmilyen. Ez abból is fakad, hogy bár ebben a feldolgozásban is szerepel a három vicces mellékszereplő katona, a jelenlétük szinte feltűnésmentes. Az nem probléma, hogy ez a feldolgozás nem erőltette a modern Disney blockbusterek (Marvel, Star Wars filmek) sokszor sematikus humorát – ahol minden szereplő teljesen felcserélhető egysorosokat puffogtat -, de egy kicsivel több humort azért bőven elbírt volna a film. Így ugyanis sokszor egészen száraz az élmény.

Önmagában nézve azért a Mulan koránt sem nézhetetlen. Szépen fényképezett, jó tempójú és látványos akciókkal bíró kalandfilm, amelynek a (mellék)szereplőgárdája is kifejezetten erős. Noha a karaktereik jórészt alulírottak és egysíkúak, Donnie Yen, Gong Li, Jet Li és a Jason Scott Lee gyakorlatilag karizmából elviszik a filmet. Utóbbi karaktere megint csak egy kihagyott ziccer, hiszen a nomád hadúr hiába kap valamivel komolyabb motivációt, mint rajzolt elődje (aki csak hódítani akart, mert miért ne?), a film semmit nem kezd a történetével. Hiába érezhető ki a sorok közül, hogy a kínai birodalom is követett el bűnöket a hódítók ellen, ez végül konkrét említés/feloldás nélkül marad.

Mint egynyári blockbuster a Mulan nem sikerült teljesen rosszul, csak éppen jelentős mértékben nem képes semmi újat, érdekeset hozzáadni a rajzolt feldolgozáshoz.

Az irány határozottan jó volt, csak aztán mintha nem tudták volna eldönteni, hogy hova helyezzék a hangsúlyokat. Mennyire legyen klasszikus Disney? Mennyire legyen wuxia jellege? Lehet-e úgy Kínának csinálni egy filmet, hogy az amerikai közönség komfortérzetén belül maradjon? Niki Caro bicskája sajnos beletört ezekbe a kérdésekbe. Emiatt az idei Mulan is hajlamos a két szék között a padlóra esni. A végeredmény pedig hiába esik bele a „nagyjából” korrekt kategóriába, mégis csak azt tudom tanácsolni, ha harcos Disney hercegnőt akartok nézni, maradjatok az eredetinél. Ha pedig nagyszabású (női főszereplős) wuxiára vágytok, akkor pedig a hongkongi kínálatból válasszatok.