Bodzsár Márk volt az első olyan rendező, akinek filmje készült a Vajna-féle Filmalapnál, ez volt az Isteni műszak. Sokan mondták akkor, hogy ez nem csak Bodzsár, de a Filmalap vizsgája is, akik akkor azt hangsúlyozták: számukra a forgatókönyv az elsődleges, ugyanis ha az jó, akkor már majdnem minden jó. Bodzsár új filmjével éppen fordított a helyzet, Drakulics elvtárs mégsem teljesen halott és a néző élvezi. Kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Se horrorról, se vámpírfilmről nem szoktunk beszélni a magyar film kapcsán, a Drakulics elvtárs előtt tehát egy kikövezetlen, járatlan út feküdt, amin kizárólag a saját maga – és minimálisan a vámpír-zsáner – állította szabályokat kellett csak betartania, ami többé-kevésbé sikerült is. De a Drakulics elvtárs egyetlen igazán nagy hibája is ez a “többé-kevésbé”. Már az Isteni műszaknál is jelentkezett, ami jelen filmnél is, hogy távolról úgy tűnik, hogy valami tökös műfaji filmet fogunk látni, pl. egy akcióvígjátékot valamiféle vámpír-zsáner parafrázissal, de nem. A klasszikus értelemben vett műfaji film helyett egy sok összetevős mixtúrát nézünk, ami ebben a kavalkádban identitását veszti. Persze, lehetne ezt szerzőiségnek nevezni, mégis: a Drakulics elvtárs legnagyobb baja, hogy sokszínűségében kicsit semmilyenné válik. Egyszerre romantikus vígjáték és egzisztencialitsa dráma, vámpír/kém/politikai thriller és mindezek paródiája, de egyik sem igazán.
A titkosszolgálat feltörekvő fiatal kémnőjét, Máriát (Walters Lili) állítják rá a sok év után hazatérő Fábián elvtársra (Nagy Zsolt), akivel kapcsolatban felmerül a gyanú: idő közben vámpírra változott és nála lehet az örök élet titka. Mária barátja Kun elvtárs (Nagy Ervin) egyre féltékenyebben szemléli kettőjük szorossá váló kapcsolatot, miközben maga is azon dolgozik, hogy elfogják a férfit.
A Drakulics elvtárs legnagyobb erőssége a színészek játéka. Walters Lili könnyedén megbirkózik a főszereppel, játéka finom, alakítása sokszínű és magával ragadó. Néha fizikai értelemben vett nehéz jeleneteket is rutinosan old meg. Nagy Ervin, akinek mindig is nagyon jól álltak a macsó szerepek, lubickol Kun szerepében. A legtöbb szórakoztató pillanatot is neki köszönhetjük, pedig karaktere kifejezetten kellemetlen figura: törtető ugyan, de kellemetlenül szexista és egyben mélységesen szánalmas is.
HIRDETÉS
Thúróczy Szabolcs egy kisebb mellékszerepben már első mondatával mindenkit le fog venni a lábáról – egy meg nem gyulladó öngyújtót szidalmaz eredménytelenül – miközben az egész Kádár-korszak ott van a tekintetében. Znamenák István és Szűcs Nelli a cselekmény szempontjából már-már lényegtelennek tűnhetnek, rezonőr jellegű szerepük mégis jól egészíti ki a film egyes jeleneteit. Balsai Mónikának és Borbély Alexandrának sok feladata ugyan nincs, abban a kevésben mégis emlékezetesek. Egyedül Rába Roland Kádár alakítása lóg kis kicsit a sorból, különösen igaz ez egy filmvégi jelenetre. Nagy Zsolt sem igazán élheti ki magát, játéka visszafogott, karaktere üres. Ez utóbbi kettő viszont inkább a forgatókönyv hiányosságából adódik, tekintve, hogy ezek a karakterek nincsenek kifejezetten túlírva. Bodzsár ennek ellenére nagyon jól nyúlt az egyes figurákhoz, tipikus hetvenes évekbeli polgárok, akik puszta jelenlétükkel képesek elmesélni egy komplett élettörténetet.
Ugyanez elmondható a látványról. Reich Dániel operatőr képei szépen mesélik el a történetet, köszönhető ez részben a helyszínek korhűségének. Minden egyes jelenetnek úgy van saját atmoszférája, hogy közben mindegyik hitelesen illeszkedik a Kádár-korszak sajátos hangulatú és stílusú világába. Van itt pajta-buli, varróüzem, műveleti központ és hotelszoba, kocsiszín-állomás, de még a Gellért fürdő is egy egészen más arcát mutatja, mint amit a képeslapokról ismerünk. A látvány tehát meseszép és hiteles, több nem is kéne, hogy működjön a film.
Bár a külcsín és a színészi belbecs magasfokú, a kevés akciójelenet pedig szórakoztató és jól működik, és tulajdonképpen a forgatókönyv sem vérzik el, mégis hiányérzettel álltam fel a film után. A Kádár-korszak furcsa hangulatában eleve minden kicsit viccesen hat, nem beszélve arról, hogy Bodzsár nagyon eredeti módon emeli be a vámpír-szálat a történetbe, aztán nem feledkezik meg ennek a műfajnak a sajátosságairól sem, a forgatókönyv mégsem teljesen egységes. A jobb híján fekete komédia, nagyjából a felétől picit sótlanná, feszültség és tét nélkülivé válik. Pedig Mária, Fábián és Kun elvtárs szerelmi háromszöge nagyon izgalmasan indul, ahogy a célszemély becserkészésének folyamata is, egyik sem üt elég nagyot érzelmileg vagy dramaturgiailag.
Annyi mégis leszűrhető a Drakulics elvtárs alapján, hogy Bodzsár sokat fejlődött az Isteni műszakhoz képest. Remek párbeszédekkel, ügyesen megkomponált szkeccsekkel és jól idézhető egysorosokkal van tele a film, amit csak tovább emel a színészi játék és a látvány magas minősége. És bár a forgatókönyvírás még a Filmalap elszánt kinyilatkoztatása ellenére sem tökéletes, a Drakulics elvtárs, legyen akármilyen műfajú film is, nyugodtan lehet ezentúl a minimum a magyar vígjátékok számára.
