Az X-Men: Sötét Főnix van, de minek?

Egyre több olyan film készül el, aminek a minősége magabiztosan egyensúlyozik a „hiba rossznak mondani” és a „hát ez azért nem volt jó” között. Talán ez a „felejthető” terminusnak a definíciója. Ezekkel a filmekkel kritikaírói szempontból leginkább az a gond, hogy a kritikus nem tudja ajánlani és nem ajánlani az alkotást, holott az olvasó azért olvas, hogy megtudja, érdemes-e elcsesznie az ezernyolcszáz forintját és az egy óra ötvenhat percét ebben az esetben a Sötét Főnixre.  Sajnos a legújabb X-Men film ilyen. Van, elkészült, megjelent, s mikor kijövünk a moziból, könnyedén megfoganhat bennünk a kérdés:

„Hát elmegy, de ez mégis minek van?”

Az 1980-ban megjelent Sötét Főnix történetének szabad adaptációja már másodszor teszi tiszteletét a mozivásznon. Az első alkalom, finoman szólva sem volt egy kiváló eresztés kritikai és nézői körökben, de legalább volt benne Hugh Jackman és az ő elbűvölő Farkasa. Forgatókönyvét pedig Zak Penn társaságában az a Simon Kinberg írta, aki most újra megpróbálkozott a Sötét Főnix eposzának elmesélésével, azonban itt már nemcsak írt, hanem lebonyolította első rendezését is. Megtehette, hiszen a meglehetősen jól sikerült Az eljövendő múlt napjai alcímű fejezet egy huszáros időcsavarral a teljesen újraindította a Fox filmstúdió megfilmesítői birtokában lévő Marvel-mutánsok univerzumát, szóval miért ne próbálta volna meg újra elmesélni azt, amit egyszer már elmesélt, sokak szerint rosszul? Kinberg azonban másodszorra sem remekel. Míg a szintén általa írt, a Sötét Főnixet megelőző X-Men: Apokalipszis, meg Az ellenállás vége valamilyen szinten (és valószínűleg Bryan Singer rendezői közreműködésével) koherens és strukturált volt, addig a legújabb versenyzők dadogós, tikkelős és néha buta is.

1992-ben járunk. En Sabah Nur, vagy mutánsnevén Apokalipszis világfenyegető pusztítása után mutáns barátaink felértékelődtek az emberek és az amerikai kormány szemében is. Annyira, hogy Xavier professzornak forróvonala van az USA elnökéhez, aki nem restell neki telefonálni, hogyha éppen félrecsúszik egy olyan űrkutatói projekt, mint például űrhajósok kilövése. A Xavier hatalma megfelelési kényszere és önhittsége kockázatot nem ismerve küldi a kis csapatát, köztük az előző filmben kiemelkedő pszichés tehetséggel megáldott Jean Greyt a bajbajutott űrhajósok megmentésére. A problémát valami energiafelhő okozta, amit a mentési akció közben Grey kisasszony magába szív és amiről kiderül, hogy egy kozmikus erő. Ezt az erőt üldözik ismeretlen idegenek, akiknek a nevét a filmben csupán csak egyszer hallunk, de az internetnek (és nekem egy kicsit) hála, most annyiszor olvassuk el, amennyiszer akarjuk. Ők a D’Barik, akiket a félelmetes Vuk vezet. (Nem, nem a kölyökróka, és nem, a D’Barik között nincs Karak nevű karakter.) Az erőtől Jean Grey kvázi legyőzhetetlenné válik és egy kicsit makrancossá is. Világgá megy, kicsit vandálkodik, az X-ek és Vuk pedig el akarják kapni.

Már rögtön az elején ne beszéljünk arról, hogy Magneto és Xavier 1992-es változata olyan 30 évvel fiatalabb a 2000-ben játszódó legelső X-Men filmben látott variánsaiknál. Azt is engedjük el, hogy Jean Grey már az Apokalipszis végén a Főnix-erővel győzi le a főgonoszt, szóval kicsit következetlen, hogy most szedi össze azt, amit már elméletileg használt. Ne foglalkozzunk vele, mert a film nézése közben úgy sem vesszük észre, csak kifelé a moziból.

A Sötét Főnix egy magát komolyabban vevő Marvel-mozi. Igyekszik drámaibb lenni, gyakorlatilag alig viccelődnek a majd két óra alatt. Sötétebb, nyomasztóbb akar lenni, amit Jean Grey karakterdrámájával, valamit Xavier személyének nagyon mérsékelt démonizálásával kontúrozna Kinberg. A film próbálkozik, mint ahogy Sophie Turner is, azonban a forgatókönyv (vagy a vágás) abszolút nem hagyja kibontakozni ezt a főnixi egzisztenciális válságot, öntorzsalkodást, mint ahogy azt sem, hogy Xavierből egy valódi, a pozitív oldalon álló, de erősen önző, egoista, manipulatív karaktert csináljon.

Ebbe csupán csak beleharap, de valójában egyszerűen gyáva a film hozzá, pedig karaktereket és a cselekményt tekintve ez lehetett volna az egyetlen, valóban érdemi húzása.

Ugyanis a Sötét Főnix már nem tudja használni Fassbender Magnetóját, és elfelejti kiaknázni Jennifer Lawrence Mystique-jét, akin egyébként látszik is a filmben, hogy már semmi kedve nincs ahhoz, hogy egy minőségevesztett kék gumirugdalózóban komolyan vegye ezt az egészet.

A film többi szegmensét nézve valóban érdektelen, néhol kifejezetten lassú és unalmas, mellőzi azt a fajta dinamizmust, amit egy szuperhős- látványfilmtől elvárnánk. Ez leginkább abban mutatkozik meg, hogy mint ahogy eddig a Fox által válogatott rendezők, koreográfusok, úgy Kinberg sem tud kreatíve mit kezdeni egy csapat szuperképességekkel rendelkező mutánssal. A fantáziadús képességek a parlagon hevernek, nincsenek kihasználva, csupán megforgatják a sablon, hatásvadász, már az előző X-Menekben agyonhasznált akcióformulákban őket, amelyek a filmben néhol roppant butának és esetlennek érződnek. Természetesen harmadszorra is ellövik a Higanyszál olyan gyors, hogy az már vicces és menő poént, viszont már ez is egy elfáradt szekvencia. A Főnix valódi kemény erejét is csak a mozi végén láthatjuk és kb. ez a film csúcspontja, de még ennek a varázsa sem tart sokáig, mert túl későn jön és túl kevés. Persze ezek szórakoztatók lehetnek, de film látványvilága tipikusan „ha az előzőt megnézted, ezt is láttad” állagúak. Hiányzik belőlük a találékonyság és sokszor tényleg ügyetlen, amit igyekeznek a sötétben készült felvételekkel palástolni.

A Sötét Főnixet hirtelen, spontánnak ható megoldások jellemzik, amik üresen dramatizálják a narratívát.

Komolyabb diskurzust a másságról, az elfogadásról,  különbözőségről meg az ezekkel kapcsolatban felmerülő etikai és egyéb jellegű kérdésekről ne várjunk. Hiába az X-Men a Marvel képregények egyik, ha nem a legnagyobb társadalmi tükre ebben a témában, a film ezzel nem foglalkozik komolyabban. Mint ahogy az előzőek sem, pedig már az is örömteli lenne, ha legalább annyira foglalkozna a kérdéskörrel, mint amennyire a Fekete Párduc foglalkozott az elnyomással, a radikalizmus kérdésével, meg a fejlett államok felelősségével a világ felé.

De hogy mindenkit megnyugtassak, nem csak a mutáns barátainkkal kezd semmit a film, hanem a gonoszaival is. A D’Barikról semmit nem tudunk meg, azért vannak a filmben, hogy legyenek benne úgynevezett gonoszok. Nincsenek megmutatva, annyit érzékelünk belőlük, hogy erősek és úgy viselkednek, mint ahogy a Terminator 2-ben a T-1000-es modell viselkedett annyi különbséggel, hogy nem olvadnak bele a falakba és nem alakul a kezük karddá.

A motivációjukat képező indokok is logikátlanok és érthetetlenek. Ezen pedig Jessica Chastain Vuk-ja sem tud segíteni, akkor sem, ha akarna, ugyanis az ő karaktere is leginkább olyan, mint egy író fejében a főgonosz első váza, az alap, amire még jönnének a rétegek. Nos, a Sötét Főnixnek csak a váz jutott, amit a művésznő igyekezett érdemben eljátszani Turnerrel egyetemben, akinek egyébként nem állna rosszul a szerep. Bele is adja azt, amit a keretek engednek, de nem tudja sem a karaktert, sem pedig a filmet érdekessé tenni.

A Sötét Főnix leginkább egy olyan típusú film, amit megalkottak, de nem érezzük azt, hogy lenne értelme. Nem belső mondanivalóról, dekódolásra váró jelzések hiányáról beszélek, hanem arról, hogy a film nem tesz az eddigi fejezeteihez semmi lényegeset. Amit pedig hozzátesz, azok nélkül is megvolnánk. A Sötét Főnix érdektelen záróakkordja annak a filmsorozatnak, ami hajdanán elkezdte népszerűvé és menővé tenni a szuperhősfilmeket. Kicsit olyan, mintha azért készült volna el, mert a Fox és a színészek úgy érezték, hogy tartoznak ezzel a nézőknek és maguknak, de már nem volt kedvük hozzá.