Star Wars: Inferno Osztag – Háborúellenes regény vezeti fel a Battlefront második részét

A Halálcsillagot azért tudták felrobbantani a Lázadók, mert sikerült szigorúan titkos információkhoz jutniuk. A Birodalomhoz és a Császárhoz a végletekig hűséges Versio admirális levonja a konzekvenciákat, és létrehoz egy elit egységet, amelynek egyetlen célja, hogy megakadályozza a hasonló információszivárgást. Az Inferno Osztagnak elnevezett alakulatba – melynek vezetését az admirális a saját lányára, Idenre bízza –, a különböző szakterületek legjobbjait válogatják össze: így kerül össze Del, a technikai zseni, Seyn, a számtalan nyelvet ismerő kódfejtő, és Gideon, a kitüntetett harcos.

Mindannyian a Birodalom elkötelezett katonái, és bármire hajlandóak, hogy megvédjék az államrendet.

Amikor azonban beépülnek egy csapatnyi radikális Lázadó gerilla közé, a gyűlölt ellenségük elveszti arctalanságát. Erre a helyzetre pedig mind különbözőképpen reagálnak.

A Disney 1943-ban készített egy rövidfilmet, amelynek Education for Death a címe, és azt mutatja be, miként verik bele a németek a náci eszméket a gyerekek fejébe a születésüktől kezdve, hogy aztán felnőve engedelmesen vonuljanak a frontra lemészároltatni magukat. Az Inferno Osztagot olvasva felidéződött bennem ez a rajzfilm – hiszen a regény főszereplője is egy olyan ember, akit már egészen kisgyermekkorától katonás szigorral neveltek, és arra tanították, hogy a Birodalom tökéletes és bármi áron megvédendő. Ahhoz a generációhoz tartozott, amely már a diktatúra kikiáltása után született, és mivel nem élt a Köztársaság idején, így nem is volt oka megkérdőjelezni semmit a birodalmi ideológiából. A Császár iránti hűség a családi öröksége: apja keményvonalas főtiszt, anyja propaganda-plakátok tervezője.

Azért tetszett különösen, hogy ilyen háttértörténetet kapott a főszereplő, mert így nem volt zavaró, hogy egy, a Birodalomhoz hűséges karakter szemszögéből olvasok a polgárháborúról. Persze, Iden Versio a Császár lojális katonája, aki utálja az általa terroristának tartott a Lázadókat – de valójában ő is ugyanúgy a rendszer áldozata, mint azok, akiket a segítségével elnyomnak. Az ő tragédiája az, hogy nem is tud erről.

Maga a regény külön ki is tér erre: a gerillák közt töltött idő alatt egy ponton a hősnő ráébred, hogy ha a szülei történetesen nem a Birodalom hívei, hanem a felkelők eszméit vallják, akkor ő is azoknak az oldalán harcolna, akiket most olyannyira gyűlöl.

Bár addig nem jut el a főszereplő, hogy feladja a saját nézeteit, azért megtanulja az ellenségeiket is személyekként látni. Egy ismerőst, egy barátot pedig nem lehet úgy elpusztítani, mint egy arctalan ellenfelet. Amint megismerem az ellenségemet, már nem tudom gyűlölni – idézhetjük fel magunkban a Végjáték kulcsmondatát. Iden és a többiek olyan sokáig élnek a partizánok között, olyan hosszú ideig tettetik magukat Lázadóknak, hogy végül elkerülhetetlenül kialakul egyfajta kötődés köztük és célpontjaik között. Lényegében az Inferno Osztaghoz tartozó karaktereknek, akiket egyáltalán nem is ismerünk meg úgy, mint Ident, annyi a funkciója a történetben, hogy megmutassák, milyen módon reagálhat egy beépített ügynök, aki túl sok időt tölt el a másik tábor katonáinak társaságában. Míg a fegyelmezett, hűvös Gideont egyáltalán nem hatja meg a dolog, addig Del meglátja az értéket az ellenséges harcosokban, és kételkedni kezd, Seyn pedig túlságosan is szorosan kezd kötődni egyikükhöz. Így aztán a történet megállíthatatlanul halad egy keserű befejezés felé.

Christie Golden, akinek egyébként ez már a hatodik Star Wars regénye, nagyon ügyesen köti össze az egyre bővülő franchise különböző darabjait. A könyvben egyaránt találunk utalásokat az az Egy új reményre, a Zsivány Egyesre és A klónok háborújára, így a messzi-messzi galaxisért rajongóknak igazi csemege. Emellett ez a regény sokkal pörgősebb és izgalmasabb, mint a vontatott, és történetében sehová sem tartó előző rész, az Alkony Század. Talán csak annyi a gyengéje, hogy annyira erősen érezni rajta: ez csak Iden sztorijának az eleje. Nem sikerült úgy megírni a befejezést, hogy ne legyen az olvasónak némi hiányérzete. Elindultak folyamatok, de nem tudjuk, hogy ezek hová fognak vezetni – egyáltalán vezetnek-e valahová. Persze tisztában van vele az olvasó, hogy maga a sztori folytatódik a játékban, de ettől még illett volna egy erősebb lezárást írni a könyv végére.

Az Inferno Osztag igazán azért működik mint Star Wars-regény, mert olyan témával foglalkozik, amely a filmekből a sok akció és csatajelenet közepette kimarad: a háború személyes vonatkozásaival.

Tulajdonképpen az is lehetne az alcíme, hogy „A Csillagok háborúja alulnézetből”. Mert ami a hősök és hadvezérek felől nézve az eszmék nemes küzdelme, az az egyszerű katonák számára sokkal inkább a társakkal való bajtársi összetartásról vagy éppen a halott szeretteik megbosszulásáról szól. Mindkét oldalon hétköznapi emberek (és idegen lények) harcolnak, akik, ha egy kicsit jobban megnézik a másikat, akkor megláthatják a rohamosztagos-páncélja vagy a katonaruhája mögött a barátot, szülőt vagy szerelmest. Vagyis Christie Golden éppen ott alkotott nagyot, ahol a Zsivány Egyes elszalasztott egy nagy lehetőséget. A harcok értelmetlen és szörnyű pusztításainak, a mindkét oldal katonáinak ugyanúgy fájó személyes veszteségeknek bemutatásával az írónő a háború ellen foglal állást – úgy, hogy közben azért egyértelművé teszi a konfliktust előidéző Birodalom felelősségét. Ez pedig sokkal szerencsésebb, mintha pusztán azáltal akarna eltávolodni az eredeti trilógiára jellemző fekete-fehér alapállástól, hogy bemutatja: bizony a Lázadók is tettek szörnyű dolgokat.