Game

Lifeline Napló – Day #1: Halló, látja valaki ezt az üzenetet?

Csörömpöl a mobilom. Már megint kapom a hülye értesítéseket. De ez most más. Egy idegen fazon írt rám és kér segítséget, mert nagy bajban van.

– Helló? Látja valaki ezt az üzenetet? – kérdezte valaki a másik oldalról, egy eddig ismeretlen üzenetküldő alkalmazáson keresztül. Azt tudtam, hogy valamikor feltelepítettem a Lifeline-t a telefonomra, de azt nem, hogy ettől egy újabb Messenger-programmal bővül a mobilom . Abból meg már van elég most is.
Egyszerű, szürke fémhátterű, türkizkék betűszínekkel kérdezi tőlem valaki, hogy látom-e, amit ír. Hát, látom.

És azt is látom, hogy rögtön választanom kell két lehetőség közül. Nem szeretem ugyan az idegeneket, főleg, hogy ő írt rám, és még csak be sem mutatkozott, de most az egyszer jókedvemben talált, így nem küldöm el a francba.
– Te ki vagy?- kérdezek vissza szinte gondolkodás nélkül.
– Igazad van, bocs, hogy nem mutatkoztam be. Elég izgatott vagyok, mert végre valaki válaszol az üzenetemre… A nevem Taylor, űrhajós, a Varia hajón… vagy is csak voltam, a fedélzetén.

Ha egy asztronauta ír rám egy idegen alkalmazáson keresztül, ráadásul látszólag pánikszerű hangulatban, azt hiszem, ott nem kis baj lehet. Nem hagyom annyiban a dolgot.
– Mi történt?
– A hajónk lezuhant valami ismeretlen holdon. Nem tudom, hogy hol vagyok.
Egy pillanatra kiráz a hideg ettől a gondolattól.
– Még szerencse, hogy a szkafanderem érzékelői jelezték, hogy van a bolygón oxigén. A mentőkabinom transzmitterét sikerült működésre bírnom, így szerencsére jelet fogtam. Te vagy az egyetlen, aki eddig válaszolt az üzenetemre.

banner-lifeline-interior

Meglehetősen szar helyzetben lehet szegény. Mondjuk ez nem kifejezés. Egyedül, lezuhanva a semmi közepén, ráadásul nagy valószínűséggel normális kaja nélkül teng-leng a repülő roncsai között… bele is halnék, ha nem lenne meg a mindennapi müzlim, és helyette tubusos krumplipürét kellene ennem egy idegen bolygón. Már ha maradt a roncsok között egyáltalán bármi. A helyében már rég bepánikoltam volna, és zuhanórepülésben ugrottam volna le az első szirtről (a gravitáció vajon engedne ott öngyilkosnak lenni?). Hogyan tud ennyire higgadt maradni?

Már megint írt. Úgy látszik, mindent ki kell pötyögnie magából. Hagytam is:
–  …ráadásul az egész csapat közül én vagyok a legkevésbé felkészült az ilyen helyzetekre.
– „Legkevésbé?”
– Csak egy diák vagyok… nem vagyok én tapasztalt ausztronauta. Egy tudományos versenyen nyertem sorsoláson az utat, így csatlakozhattam ehhez a misszióhoz. Egy percre se hagytak eddig egyedül. Nem tanultam sehol, hogyan kell egy ilyet túlélni, még tanórán se vettünk ilyet.

Ekkora szerencséről, vagy pechről még életemben nem hallottam. Még jó, hogy nem vagyok a tudományos diákkör tagja. Az kéne még csak, egy lottóötös a Normandy SR1-re. Mondjuk azt elfogadnám.

– Nyugodj meg – mondtam neki, de nem vagyok túl magabiztos ebben a kijelentésemben. – Próbáld meg pontosan leírni, hogy éppen mit látsz magad körül.
– A hajó roncsait. Nem emlékszem, hogyan zuhantunk le, csak arra, hogy Colby beültetett egy mentőkabinba. Aztán elájultam… és most itt vagyok.

Örülök, hogy legalább levegőhöz jut azon a kisbolygón. Azonban sok minden másra is szüksége lesz, nem maradhat élelem és víz nélkül. Választanom kell, hogy a hegyek felé, vagy a lezuhant űrhajó roncsai felé irányítom Taylor-t. Csak nekem egyértelmű, hogy az utóbbit mondaná minden értelmes emberi lény, aki nem akarja, hogy szerencsétlen azonnal meghaljon a hegyekben?

– Menj a hajó roncsaihoz. Talán találsz élelmet, vagy esetleg a társaid közül valakit, aki életben van.

1435868552-4776-noelshack-capture-d-ecran

Hosszas csönd következett, miután Taylor elindult. Az applikáció „elfoglalt” státuszba rakta magát, és ezután elérhetetlenné vált órákon keresztül. Kicsit izgultam is, hogy sikerül-e eljutnia odáig, ahova én ajánlottam. Hirtelen újra pittyegni kezdett a telefonom:

– Azt hiszem, megtaláltam a legénységet. Uh, te jó ég… várj.

Taylor újra órákra eltűnt. Ilyenkor már szinte tudtam, éreztem, hogy mit látott az imént maga előtt.

– Antonie, Trotter, Colby… mindenki halott. Aya kapitányt sem találom köztük. Nem tudom, hogyan tovább. Most, hogy végleg egyedül maradtam, nem tudom, mit kéne kezdeni.

Ilyenkor gyorsan kell válaszolni. Nem hangzik túl emberinek, de nem szabad most a halottakra pazarolnia az energiáját, mert csak felemésztené. Tovább kell menni, és élelmet kutatni a roncsok között. Taylor megüzente még este, hogy éjszakára nagyon hideg lett a bolygón, így azt tanácsoltam neki, hogy semmiképpen ne aludjon el kint a szabadban, mert máskülönben halálra fagy reggelre. Egyetlen megoldásként azt javasoltam, hogy a hajó roncsai közé, a reaktorhoz közel feküdjön – a szkafandere szerint ki fogja bírni a sugárzást reggelig. Az űrhajós végül elköszönt:

– Őszinte leszek veled: ez volt életem legrosszabb napja. Meg merném kockáztatni, hogy bárki közül a világon nekem volt ma a legszarabb napom. Remélem, hogy megélem a reggelt, és nem sülök szénné a reaktor mellett, vagy nem hullik ki a hajam. Reménykedjünk, hogy holnap valamivel már jobb lesz a helyzet. Jó éjszakát.

Az üzenet után kikapcsoltam a mobilom. Taylor elképesztően kemény valaki, ezt meg kell hagyni. De vajon jól döntöttem? Remélem, tényleg életben marad reggelig.

Szerző

Leave feedback about this

  • Quality
  • Price
  • Service

PROS

+
Add Field

CONS

+
Add Field
Choose Image