Kitört a zombiapokalipszis, a hatóságok kihirdették a szükségállapotot. Mit lehet ilyenkor csinálni? A Roboraptor szerzőinek novelláiból kiderül!
Belépve a BTK kapuján, odafordultam az egyik Humor Heroldhoz.
– Van kajátok, plusz fegyveretek, és fájdalomcsillapítótok?
– Fegyver ennyi van, amennyit látsz, kajáért a Mekibe akartunk menni, de láttuk, hogy bajban vagytok. Fájdalomcsillapítónk sincs, mert a csajok be sem jöttek ma suliba.
A Mekiből nem laktatok volna jól, Haver, mert nyilván ki sem nyitott, és persze, hogy a csajok sem jöttek suliba, mert több eszük van…- gondoltam magamban.
– Aha, akkor viszont én továbbmegyek a Károlira, mert ott azt hiszem lesz egy ismerős, akinél biztos van ezekből valami.
Kértem egy A4-es papírt a fiúktól, írtam Daninak és Máténak, majd kiragasztottam a kapura a Maci fejéről leszedett intimbetétet rögzítő szigetelőszalaggal:
Gyertek tovább a Károlira, a rádióstúdióban leszünk.
Dani tudni fogja, merre van, ott vették fel a podcast-eket.
A ragasztó letépése okozta plusz fájdalom hatására Maci visszanyerte az eszméletét. A komoly fejfájása miatt gyorsan elindultunk, rám támaszkodva szerencsére tudott jönni a saját lábán. A Nemzeti Múzeum magasságában, azon gondolkodtam, hogy most tépjem le a Danis lelki ragtapaszt, vagy várjak még vele? Nem tudtam magamban tartani, lelkiismeret furdalásom volt.
– Maci, mondanom kell valamit!
De bele sem tudtam kezdeni, megláttunk a Múzeum előtt egy olyan performanszt, amit ha valaki más mesélne, biztos kiröhögném. A Múzeum kertben több száz szürkearcú figura a lépcső felé fordulva egyhelyben dülöngélt, mintha transzban lettek volna. Megálltunk, és figyeltük mi történik. Az épületből kicammogott egy idős férfi, és lánglelkű, lelkesítő beszédbe kezdett borzasztó hangosan, torkaszakadtából.
– Azt a büdös életbe, mi ez?- néztünk egymásra Macival. Ez a Nemzeti dal akar lenni, és megjött Petőfi, vagy mi a tököm!?- röhögtünk csendben, nehogy észrevegyenek. Pár percre elfelejtettük az összes bajunkat, Maci is a vérző fejét, kerestük a telefonunkat, hogy felvegyük, mert ezt simán ki kellene nyomni Facebookra, ha van net hátha valaki meg tudja magyarázni. A videó forgott, figyeltük a történéseket.
Az öreg valami érthetetlen nyelven hadovált, amire a horda átszellemülten figyelt.
Hirtelen Maci arca elkomorodott.
– Várj csak, ez rohadtul nem vicces. Van humorérzékük, nem mondom! Lehet, hogy maradt bennük valami emberi és nosztalgikus, vagy csak véletlenül itt gyülekeztek, nem tudom. De a lényeg, hogy ez a bácsi valamivel megvuduzta őket!- magyarázta.
Nekem is kezdett világossá válni mi is történik itt:
– Ez nem a Talpra magyar, és nem egy zombi március 15-e. Ő nem egy zombi Petőfi, hanem… ahogy elnézem valami vezetőféle. Ráadásul nem is szürke arcú, mégsem akarják bántani, lazán jár-kel közöttük. Ez egy toborzó beszédnek tűnik, ami lehet, hogy ellenünk, emberek ellen hangolja a csürhét. Jobb, ha megyünk!
– Van valami különös ismertetőjegy a főnökön? – állított meg Maci-, mert valahogy jeleznünk kellene a honvédségnek, vagy a rendvédelmi szerveknek, hogy van egy ember, akit érdemes lehet felkeresni a zombipara miatt. Meg egy robbantás sem ártana itt, hogy még kevesebben maradjanak.
– Azon kívül, hogy egy idősebb, ősz hajú férfi, aki marha hangosan kiabál számunkra zagyvaságokat, Te látsz még valami különösebbet? Így elég nehéz lesz beazonosítani.
– A videó mennyire használható?
– Képileg elég szar, mert túl messze vagyunk, de a szöveg érthető.
– Menjünk a Károlira!
– Eleve oda akartalak vinni, hátha van kajája, fegyvere és fájdalomcsillapítója a portás haverodnak.
– Meg vezetékes telefonja!- buzdult fel Maci a megszerzett információ hatására.
Szép csendben elindultunk, igyekeztük Maci állapotához mérten a lehető legsietősebbre fogni lépteinket. A Szabó Ervin Könyvtár mellett elhaladva, a Reviczky utcában sem találkoztunk senkivel. A Károli kapuján csengettünk Atesznek, aki a rácsos ablakból kiintegetett, és már nyitotta is az ajtót. A jófej portás egy 50 év körüli, laza és fiatalos gondolkodású férfi volt, aki megörült nekünk, mert napok óta eléggé kihalt volt az épület. Kaptunk tőle zsíros kenyeret, szalonnát, és a nagy ijedtségre való tekintettel, fájdalomcsillapító és nyugtató gyanánt egy kis házi nedűt. Szerencsére a bejárati kapu nagysága és erőssége okán itt biztonságban lehettünk, hiszen a kamerán keresztül Atesz látta a hívatlan vendégeket, a rácsos ablak pedig kvázi erőddé varázsolta a Károli épületét.
A vezetékes telefon hektikusan működött, hol volt, hol nem volt. Most éppen nem, ezért úgy döntöttünk, kis időre, amíg Atesznek nem jelentünk túl nagy terhet beköltözünk mi is a Károlira. Danit és Mátét sem szívatnánk tovább a cetli-hagyásokkal, és Macinak is szüksége van egy kis nyugira. A portásfülkében nem volt fegyver, de az épületben akadhat még használható eszköz. Ennek felkutatása viszont ránk várt.
Maci állapota egyre romlott, ahogy kicsit kiengedtünk. Pihennie kellett. A rádióstúdióban lévő kanapéra fektettük le, Atesz visszament a fülkéjébe őrködni. Alkalmasnak tűnt a pillanat a színvallásra. Maci fejét elkezdtem bekötözni az Atesz-féle túlélőkészletből előhalászott gézzel és kötszerrel. Gyűjtöttem az erőt, hogy beszámoljak a Danival történtekről. Belekezdtem, de a kályhától indultam, és Máté macskaevésével igyekeztem élménydússá tenni a mesét. Hirtelen Maci magához húzott:
– Fogd be!
Szenvedélyesen megcsókolt, és kikapcsolta a melltartómat. Láttam a szemében, hogy ez nem az a pillanat, aminek varázsát meg kell törnöm. Majd legközelebb elmondom.
