Pán – Emberiségellenes bűncselekmények gyerekeknek

A blogon már elég sok szó esett különféle kritikákban, podcastokban (bár főleg a képregények és adaptációik kapcsán) arról, hogy melyek is a hős kötelességei és korlátai, amelyből jottányit sem szabad engedni. Abban egyetérthetünk, hogy a gyilkosság erősen szürke zóna. Számos olyan szituáció van, amelyben a hős nehéz helyzetbe kerül, de csak és kizárólag a legvégső esetben ölheti meg a rosszat, amikor már semmi más megoldás nem maradt – vagy talán még akkor sem. A vadonatúj Pán Péter előzményfilmben ez alapján nem található egyetlen hős sem.

A kis Pétert anyja árvaházba adja, így gyermekkora a második világháborús Londonban telik, apácák közt. Két rosszcsontkodás között azon lamentál a többi kisgyerekkel, hogy az anyukája majd eljön érte és magával viszi. Csakhogy hamarosan kiderül, hogy a nővéreknek nem kevés aranyuk van, mivel árvákat adnak el Sohaország kalózainak, akik repülő hajójukkal viszik el őket. Pétert is elrabolják és a gonosz Feketeszakáll bányáiban dolgoztatják, ahol tündérport kell keresnie. Nemsokára azonban egész Sohaország rádöbben, hogy a fiú sokkal többre hivatott, mint a rabszolgamunka, és ő lesz a varázsvilág kiválasztottja, oldalán barátaival, Tigrisliliom hercegnővel, az őslakosok királykisasszonyával és Hookkal, aki később a nemezise lett – de ez nem az a film, itt minden mézesmázasan boldog.

Hát, ennyi az és nem több, ami a Pán történetében rejlik. Sablonos és bugyuta szuperhős-eredettörténet, ami az unalomig ismert kliséket pufogtatja el, amik csak a célközönségnek (vagyis a legkisebb gyerekeknek) képesek meglepetést okozni. De hogyha a film nekik szól, akkor miért olyan a forgatókönyv, minthogyha Sohaország háborús övezet lenne? Nem elég hogy van egy diktátorunk (Feketeszakáll), aki példát statuál a gyerekrabszolgákon, nekiáll indiánokat öldösni és tündérgenocídiumot követ el lángszórókkal, ami mondjuk tök érthető, mert hát mégiscsak ők a rosszak (még ha nincs is nagyon egyéb motivációjuk) de az úgynevezett „jók” is gond nélkül leöldösnek mindenkit, márpedig ez egy felnőtteknek szóló szuperhősfilmben sem megengedhető, nemhogy egy olyanban, ami hat-tízéves gyerekeknek szól. A felemelő zene szól a tejszínhabos látvány aláfestéseként, miközben horrorba illő módszerekkel hullanak az emberek és a varázslények egyaránt.

Ám ennyiben nem merülnek ki a forgatókönyv ostobaságai. Azért, hogy fogyasztható legyen a szülőknek is, telezsúfolják mindenféle kulturális és popkult utalásokkal. A Feketeszakállt alakító Hugh Jackman bevonulásakor a Smells like Teen Spiritet üvölti a gyerekrabszolgák tömege, majd amikor már úgy érzi, eléggé fel van spannolva, mond egy beszédet, amely úgy kezdődik, hogy

Engedjétek hozzám a kisdedeket.

Hát, nem tudom, mitől számít jó ötletnek a Nirvanát Jézussal kombinálni. De tényleg nem csak ennyi van, itt a lelépő, majd visszatérő Han Solo, nem is beszélve az idegölően hemzsegő, kikacsintós, önreflexív Pán Péter előreutalgatásokról.

De hogy valami jót is mondjunk, a film valóban látványos 3D-vel bír, a képi világa pedig kellően meseszerű. A Pán Pétert játszó kissrác egészen ügyes és természetes, valószínűleg az életben is eleven gyerek, Hugh Jackman pedig Feketeszakáll szerepében olyan jól érzi magát, hogy az egész ripacskodás, amit művel, kifejezetten kellemesnek és szórakoztatónak hat. De a Tigrisliliom szerepében tündöklő Rooney Mara játéka totálisan vértelen, a Hookot alakító Garrett Hedlund pedig kifejezetten irritáló és pocsék.

A legnagyobb baj, hogy a film teljesen félrepozicionálja magát. Ha valami foglalkozik az indiánok legyilkolásával, a gyermekrabszolgasággal, népirtással és végtelen mennyiségű utalgatással, akkor az nem gyerekfilm. De akkor mi szól a gyerekeknek? A cukormázas világ és a hozzá passzoló semmitmondó aláfestő zene? Vagy az, hogy ilyen komoly témák ennyire ostobán vannak tálalva benne? A gyerekek attól, hogy gyerekek, még nem hülyék, így nem kell őket butaságokkal traktálni. Ráadásul mindezt úgy, hogy az eredeti Pán Péterre sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy buta lenne.

Nyilván mindenkinek kényelmesebb, hogy Hollywood előzmény-, utózmány-, és remake-lázban ég. A készítőknek nem kell a fejüket törniük bármifajta eredeti ötleten, a nézőknek pedig nem kell kimozdulniuk a komfortzónájukból, a nézettségi mutatók pedig azt bizonyítják, hogy nincs is nagy igény az eredetiségre. Nincs is baj azzal, hogy a nézők szórakozni mennek a moziba, nem pedig egzisztenciális kérdéseken rágódni. De ez nem jogosítja fel a film készítőit, hogy az alapanyaggal ilyen mostohán bánjanak, híján bármiféle tiszteletnek vagy alázatnak. Márpedig a Pán esetében teljes mértékben ez történt.