X-Men: Az eljövendő múlt napjai – Van még remény

A csodálatos Pókember 2 kapcsán már kifejtettem, a mezei forgatókönyvírónak milyen nehézségekkel kell megbirkóznia egy képregényfilm második részének megírása közben, ha még ráadásul univerzumot is kell építeni. Nos, az X-Men – Az eljövendő múlt napjai szintén második rész (ha most az első trilógiát nem számítjuk ide), szintén univerzumot épít, ráadásul arra vállalkozott, hogy a korábbi három rész és a First Class között valamiféle kontinuitást teremtsen, megbolondítva némi időutazós paradoxonnal. Ami viszont Pókarcnak nem jött össze, azt a néhol komótosan építkező Days of Future Past gond nélkül hozza, és csak néha bicsaklik a szkript.

Kezdjük a legelsővel: a jövőben az Őrrobotok olyannyira átveszik a hatalmat a világ felett, hogy már nemcsak a mutánsokat pusztítják el, hanem azokat a hétköznapi embereket is, akik esetében feltételezhető, hogy egyszer majd mutáns gyerekek szülei, nagyszülei, vagy dédnagyszülei lesznek. Ebben a korban, amikor már csak egy maroknyi X próbálja megakadályozni a világ pusztulását, arra az elkeseredett lépésre szánják magukat, hogy Farkas Rozsomák (Hugh Jackman) tudatát visszaküldik a 70-es évekbe, hogy megakadályozzák az adaptálódni képes Sentinel-robotok megszületését.

Az első anomália innen datálódik, ugyanis az ötletgazda az a Charles Xavier professzor (Sir Patrick Stewart), aki az előző trilógia végén meghalt (aztán a kreditek utáni bónusz jelenetben mégis megszólal egy másik testben). Oké, hogy Xavier 5. szintű telepata, aki képes arra, hogy tudatát áthelyezze más testébe, de ezen geek-okoskodásra mégsem kapunk megnyugtató választ, ezúttal hogy lehet mégis régi megszokott, mozgásképtelen testében, ha korábban az dematerializálódott. Ráadásul, ha itt egy sejtetett pillangó effektus a feloldás (ha megváltoztatjuk a múltat, mégsem következik be a prof halála), akkor az csakis akkor lehet működőképes, ha nem Xavier küldi vissza Logant a jövőből múltba. Kissé bántó, hogy ezt fontos kérdést nem oldja fel a szkript. Az időutazás következményei pár helyen szintén döcögnek, ráadásul maga az utazás intézménye is furcsa módon történik, de spoiler nélkül legyen elég annyi, hogy az egyik mutánsnak van hozzá köze, aki korábban nem rendelkezett ilyen képességgel. De ezek olyan dohogások, amin könnyű tovasiklani, az ettől függetlenül jól megírt történet sodorja a nézőt. A film eseményei érthető módon többnyire 70-es években zajlanak, melynek hangulatát remekül idézi a film, és nemcsak a ruhák, az autók, hanem a hidegháborús-para terén is (Trask őrrobotjait például először azért nem akarja alkalmazni a kongresszus, mert a mutánsokkal szemben sokkal jobban tartanak az oroszoktól). Az alternatív valóságkonstruálás már a First Classnak is jól állt, és ezt a vonalat a DOFP is jól erősíti (erre a film marketingkampánya is rágyúrt). Ennek viszont az látja kárát, hogy például Bishop, Blink és társaik a jövőben jóval kisebb szerepet kapnak, pedig főleg utóbbi portálgyártó-képessége okán jó kis fightokat tol, arról nem is beszélve, hogy az X-eket kétszer is válogatott módon intézik el az Őrrobotok.

Logan előtt tehát adott a feladat, meg kell győznie a fiatal Charlest és Magnetót, ő bíz’ a jövőből érkezett, és nem egy be-LSD-zett hippi, aki össze-vissza beszél. Előbbi esetében viszonylag hamar megtörténik az agitáció, utóbbit pedig ki kell szabadítani műanyagbörtönéből. Ehhez segítségük is lesz Quicksilver személyében, akinek jelenléte különösen jót tett a filmnek, a szupergyors srác erős és vicces pillanatokat nyújt, ráadásul a Magnetoval való kapcsolata is pont annyira árnyalt, amennyire kell (itt emelendő ki, hogy a rengeteg karakter ügyesen van mozgatva, Singer már-már whedoni ügyességgel teszi). Ha már a további szereplőknél tartunk, fontos, hogy jó húzás volt Mystique jellemének szofisztikálása is, a benne rejlő jó és rossz harca még hangsúlyosabb, mint az előző részben. Emellett kiemelendő, hogy ez a film a trailer által sugalltak ellenére nem egy újabb Hugh Jackman-show, hanem három nagyon izgalmas karakter (Mystique, Magneto, Xavier) viszonyrendszeréről szól, amelyben Rozsomák csak a katalizátor. Ráadásul a hosszúhajú, hippi, drogfüggő, fiatal Xaviert, aki egyébként mindig az intelligens megoldások mintapéldánya, külön öröm nézni.Gyenge viszont a Peter Dinklage alakította Bolivar Trask, aki bántóan nem tudott mit kezdeni antagonista szerepével, bár ebben már a vállon simogatott forgatókönyvírók is ludasak. Viszont majdnem izgalmas a fiatal Bill Stryker, akinek jelenléte remekül keretbe foglalja az egész történetet, és némi plusz fogódzót ad Rozsomák előéletével kapcsolatban is.

A First Class sok kritikát kapott arra nézve, hogy prequelként nem eléggé konzekvens a korábbi filmek történetéhez. Nos ezeket az apróbb csorbákat a Days of Future Past igyekszik kiköszörülni (egy-két kivétellel sikerül is). Külön öröm, hogy Magneto a trailerben is látható stadionemelgetésén kívül nincs hatásvadász destrukció, a film úgy látványos, hogy közben nem törik ketté sem a Golden Gate híd, és nem dől össze az Empire State Building. Az X-Men franchise ezzel a darabbal immár hétfősre duzzadt, az X-Men – Az eljövendő múlt napjai pedig az X-Men 2 után/mellett a legjobb darab lett. Szóval köszönjük szépen, jó volt, most már jöhet az Age of Apocalypse!Három tanács még a végére: tessék feliratos, vagy original verzióban megnézni a filmet, mert a szinkron helyenként nemcsak rossz, hanem pocsék. A legelején például Xavier mondata nincs befejezve, máskor pedig a legtöbb szereplő úgy beszél, mintha egy veremből dörmögne. A stáblista szövegét is érdemes szemlézni, a feliratok után pedig van bonus-track!