Vészterhes időkben A Hail Mary-küldetés az az ölelés, amire nagyon is szükségünk van

Andy Weir hard sci-fijéből, amiben egy iskolai tanáron múlik a Föld jövője, ezúttal nem a precíz és tudományos részletektől sem megrettenő Ridley Scott, hanem A LEGO-kaland és a 21 Jump Street mögött álló Phil Lord és Christopher Miller páros forgatott filmet. Az alapanyag tekintetében pedig nem is születhetett volna ennél jobb döntés, ugyanis Lord és Miller értőn és szeretettel nyúltak A Hail Mary-küldetés lényegéhez, a mindenen átívelő humánumhoz.

A suliban azt tanítják, víz nélkül nincs élet, Andy Weir meg azt, hogy de

Nagy vonalakban követik Weir könyvének cselekményét: egy magányos asztronauta (Ryan Gosling) mesterséges kómából ébredve egy űrhajón találja magát két halott társa társaságában. Hogy került ide? Mit is kellene csinálnia? Amúgy hogy is hívják? Egyik feladata, hogy megválaszolja ezeket a kínzó kérdéseket, ám a fedélzeti kijelzők egy ezeknél is súlyosabb problémát jeleznek: 11,9  fényévre jár otthonától, a Földtől. Ahogyan az űrhajós kezdi visszanyerni emlékeit, köztük nevét, ami Dr. Ryland Grace, rájön, nem kisebb feladata van, mint megmenti a Földet egy a Nap energiáját emésztő jelenségtől a Tau Ceti közelében – saját élete feláldozásának árán. A bajban sokáig nem marad egyedül – ahogyan azt ellőtte a film legelső előzetese.

Lord és Miller adaptációja hűen követi ebben a regényt, amit ötletesen rekonstruáltak film nyelven: ide-oda cikázó képekből álló montázzsal adják meg a film érzelmi alaphangulatát, ami a mélypontoktól egészen a nevetségesen komikusokig terjed, miközben a gyors képbevágásoknak köszönhetően Dr. Grace-szel együtt zárkózunk fel a tudós egykori életével. Szintén a könyvhöz hűen a Hail Mary-küldetés humorosan visz végig a fedélzetbeli, majd későbbi, jelen kori szál történésein, amihez Ryland karaktere szinte adja magát. Ebben pedig Ryan Gosling abszolút telitalálat: végig profi módon vált a szórakozott tudós vicceskedéseiből a kreatív megoldóemberen át a sorsába végtelenül beletörődő, reményvesztett ember lelkébe. Mélyen egyiken sem időzik, sőt, az űrküldetéssel járó mentális problémák egy pillanat alatt képesek megmosolyogtatnivaló életképekké válni. Valahol itt jogosan lehetne azzal vádolni a filmet, hogy nem képes (vagy nem is akarja) megtartani a drámai pillanatait, és inkább elüt mindent egy poénnal. Viszont Dr. Grace-től pont azt a fajta konstans önbecsapást vagy terelést látjuk, ami egy nagyon is realista megküzdés, ez pedig egy finomabban ábrázolt drámaiságot kölcsönöz neki. 

A komfortosabb jelenetek ellenére a Lord-Miller páros nem vicceskedi el a teljes filmet, sőt, ahol kell, beleállnak a drámába. Nem kőkeményen, hanem szívvel. Akár Dr. Grace visszaemlékezéseiről, akár az új baráttal való közös próbatételekről legyen szó, ott dobog a jelenetek mögött és Gosling játékában a klasszikus családi sci-fik szíve, ahol minden rizikós helyzet ellenére is tudod, hogy rendben lesz minden. Párhuzamot vonva A Hail Mary-küldetés főproblémája, a Nap energiavesztéséből következő klímaváltozás és mindennapjaink bizonytalan jövője közt, ez a film egy olyan ölelés, amire most nagyon is szükségünk van.

Ezt a megkönnyebbülést Ryland karaktere saját önismereti útjával hozza el nekünk. A flashbackekben és a jelen idejű cselekményben olyan kapcsolódási történeteket él meg, ahol számára nehéz kérdéseket kell önmagában megválaszolni – végig következetesen, az egyén szintjén. Hol a helye a világban? Mit kell tenni, hogy emberek maradhassunk? Mikor kell jól cselekedni? A múltban Sandra Hüller karaktere, Eva Stratt tereli ezen az úton, aki a könyvhöz képest sokkal emberibb alak lett itt, ezzel egy sokkal több dimenzióval rendelkező szereplővé vált; míg a jelenben Rocky, a földönkívüli az, aki segít Dr. Grace-nek rálelni az útjára.

Amiben mindenképp veszít a Hail Mary-küldetés a regényhez képest, azok a tudományos magyarázatok. Míg Weir jó tanárként elmagyaráz minden felfedezést, aha-élményt vagy tudományos dillemát, addig az adaptációban egyes megoldások légből kapottnak vagy nem túl átgondoltnak hathatnak. Némi hiányt érezhetünk emiatt még Rocky esetében is, akinek a megismerése is gyors tempójú összespanolás, ami számos lényegi és érdekes problémát átugrik a kulturális kapcsolatfelvételben. A hiány a cselekmény nagysága miatt érthető, hiszen mégiscsak egy 500 oldalas regényt kellett mozifilmmé alakítani.

Rockynál a kulturális különbségek, a közös nyelv megtalálása lesznek a szórakoztató pillanatok, amelyek nemcsak a mi megnevettetésünket szoglálják, hanem a főszereplők közti dinamikát is remekül építik, és inkább a helyzet abszurd kihívását mutatják, mint egy izgalmas megoldandó problémát. A földi szálakban pedig a projektet vezető Eva Stratt lesz az emberi horgony, akihez viszonyítva Ryland keresheti helyét a földi világban.

A fictionből hiányzó science-t Lord és Miller a képi világban is igyekszik ellensúlyozni. Az űrbeli mutatványok abszolút látványosak, mozivászonra álmodott képsorok, ahol megidéződnek a nagy régi klasszikusok (mint például a 2001 Űrodüsszeia), sőt, még viccelni is mernek ezekkel, az űr tényleges veszélyei pedig mondhatni testközelbe kerülnek – IMAX-ben mindenképp. Rocky és a földönkívüli kultúra vászonra álmodása is emlékezetes momentum, és sci-fi filmek tekintetében is jól vett akadály: a kőrákot idéző földönkívüli arctalan, nem-humanoid megjelenése ellenére is emberivé és szerethetővé tud válni, míg az őt körülvevő mesterséges világ lenyűgözően idegen.

Egy szívbeli sci-fi lett nehéz időkre időzítve, ahol a világmegmentéses szál ellenére képes megmaradni az egyén minimalista, visszafogott drámájánál. És még a könyv rajongóit is boldoggá teszi viszonylagos könyvhűségével.