Mentőexpedíció – Ezután még a Prometheusért is megbocsátunk Ridley Scottnak

A direktorról tudni kell, hogy ő az a fajta klasszikus amerikai rendező, aki nem ír forgatókönyveket, rendszerint válogat a szkriptek között, s ha megtetszik neki egy, belevág a rendezésébe, ugyanis saját bevallása szerint nem szeret és nem is ír jól. Az első állításhoz bőven elég IMDb-profilját végigpörgetni, a 77 éves szakember nevét hiába említik rengeteg filmben rendezőként, executive producerként vagy operatőrként, íróként egyetlen filmet jegyez, A fiú és a kerékpár című kisjátékfilmet, ráadásul azt is 1965-ből. Azonban kezdetben hiába válogatott kitűnő arányérzékkel, hiába a számos korábbi siker és elismerés, sokan Scottot már jó ideje úgy tartják számon, mint a pályája alkonyához érkezett rendezőt, aki a 2001-es A sólyom végveszélyben óta nem rendezett igazán méltányolhatót (hiszen az Amerikai gengszter, a Trükkös fiúk, vagy A jogász hiába tisztes, iparos munkák, kritikai fogadtatásuk elég kedvezőtlen volt).

Ridley Scottnak emellett van még egy jellemző tulajdonsága: nem egy vicces fickó. Ha végignézünk a filmográfiáján, csupa nehéz filmet kapunk: van köztük történelmi ihletettségű (1492: A paradicsom meghódítása, Gladiátor), bibliai érintettségű (Mennyei királyság, Exodus: Istenek és királyok), sci-fi klasszikus (Szárnyas fejvadász, A nyolcadik utas: a Halál), mindennapi terror (Thelma és Louis, Hazugságok hálója), prequel (Prometheus), sequel (Hannibal), és még közel 30 másik alkotás. Tréfának nyoma sem, egészen mostanáig. A marsi Mentőexpedíció az első olyan alkotása, amely finom humort tartalmaz, ráadásul ennél a pontnál keretbe foglalhatjuk további életrajzi motívumait is: jó alapanyaggal jó munkát végez, pláne hogy ez pont az a zsáner, amellyel megalapozta hírnevét is.

Geekberkekben ismert tény, hogy Andy Weir egy részecskefizikus fia, aki némi informatikai ismerethalommal és technológia háttérmunícióval amolyan modern Robinson-történetet faragott, ám könyvtervezetének ötletét visszadobták a kiadók, így blogján kezdte el publikálni a fejezeteket. A marsi persze hatalmas elismeréseket kapott, az Amazonra is felkerül jelképes 99 centes áron, majd a sikerre való tekintettel végül mégis megjelent keményfedeles formában, majd Ridley Scott cége lecsapott a megfilmesítési jogokra. Valószínűleg a téma is közrejátszott, hogy, a rendező hatalmas elánnal és frissességgel vetette bele magát a Mentőexpedíció munkálataiba (már bocsánat a sztereotípiákért, de 77 évesen a legtöbb ember a teraszán olvasgat, vagy gondozza a kertjét, esetleg tévézik). Ráadásul üdítő látni, hogy ebben a filmben nyoma sincs a már említett filmek nyomasztó hangulatának, Mark Watney túlélésért folytatott harca a Marson életigenlő, tréfás és pozitív. A forgatókönyvírók pont ott és pont annyit változtattak vagy vettek el a nyersanyagból, amennyit a film dramaturgiája megkívánt, a vörös planétán magára hagyott bolygókolonizáló-McGyver-űrkalóz-asztronauta robinzonádja tudományos, de csak addig a szintig, ami laikusként még felfogható, nem szájbarágós, nem túlbeszélt, és pont annyira hollywoodi (főleg a végén), amennyi még nem csapja ki a nyálmétert.

A vetítés előtt azon gondolkodtam, vajon zavarni fog-e, hogy Matt Damon legutóbb is pont űrhajós volt az Interstellarban, ahol ráadásul még a szkafandere narancssárga beütése is hasonló, de itt annyira más karakter, annyival viccesebb és menőbb, hogy eszembe sem jutott Nolan filmje. A karakter zsiványsága még azt is elviseli, hogy a PG-13 oltárán feláldozták a szabadszájúságot, így csak elnémított, kihagyott indulatszavakat hallunk. Azonban nemcsak Matt Damon karaktere jól rajzolt, a legénység többi tagja, a NASA agyasai, vagy racionálisan gondolkodó vezetői is épp annyira árnyaltak, amennyire kell.

Egyetlen dologban találhatunk kivetnivalót: Watney 549 solt (marsi napot) tölt a vörös bolygón, na most ennyi egyedüllét után, számolatlan veszélyt és bonyodalmat követően hősünk ép eszénél marad, nem kezdi ki a magány, s mindig optimista marad. Túl keveset kapunk lélektanból, azon túl, hogy a film vége felé viszonylag gyorsan eljutunk a tagadástól az elfogadásig, egyebet nem észlelünk az asztronauta mentálhigiénéjét illetően.

A Mentőexpedíció nem lesz időtlen klasszikus, az biztos, de tény, hogy igen előkelő helyet foglal el a könyvadaptációk sorában, amellyel Scott egyúttal jelezte, idős korára sem felejtett el rendezni, s a Prometheus egy olyan fiaskó, amibe vélhetően nem csúszik bele még egyszer. Még novemberben a már említett Interstellar kapcsán írtam le, hogy a film kísérletező korában volt  gyakori a természetet megzabolázni vágyó emberiség kalandvágyát dicsőítő alkotások készítése, manapság viszont ez már nem divat. A Csillagok között egy efféle push volt, és most a Mentőexpedíció is ilyen, bár valami olyan kiegészítéssel, hogy meg lehet próbálni megszerezni, belakni, magunkévá tenni a végtelent, de az ember helye azért a Földön van.

Fun fact: mivel a film javarészt hazánkban forgott, a Bálna, illetve a Művészetek Palotája a NASA és a kínai űrhajós-program épületeként funkcionál, ennélfogva Houstonban láthatunk Petőfi hidat és 4-es villamost, míg Pekingben zöld HÉV-szerelvényt.