A hosszú menetelés kíméletlenül szemlélteti, hogy milyen, amikor vénemberek kényszerítenek fiatalokat értelmetlen helyzetekbe, legyen az háború, vagy egy maratoni, gyilkos gyaloglás. Ez Stephen King-feldolgozás pedig pont emiatt rémisztően aktuális.
HIRDETÉS
Az idősebbek hirdetnek háborút. De a fiataloknak kell harcolniuk és meghalniuk. És a fiataloknak kell örökölniük a háború utáni megpróbáltatásokat, a bánatot és a diadalokat
– mondta Herbert Hoover, az Egyesült Államok 31. elnöke, aki az 1929 és 1933 közötti nagy gazdasági világválság idején próbálta, nagyrészt sikertelenül, menedzselni országát. Jelenlegi megítélésétől teljesen független az idézete, ami talán aktuálisabb, mint valaha. Most, amikor világszerte nyugdíjas diktátorok vagy wannabe zsarnokok próbálják a jövő generációt propagandagépezeteik moslékával táplálni nonstop. Amikor a fiatalokat egymás ellen uszítják vallási, nemzeti vagy egyéb ideológiai indokok miatt, hogy a feszültség, a frusztráció, a gyűlölet és az erőszak terméseit learatva gyarapítsák saját vagyonukat, hatalmukat, és persze duzzasztják egójukat. Amikor képtelenek lépést tartani az új nemzedékek világszemléleteivel és értékrendjével, és helyette saját elavult keretrendszereikkel béklyózzák meg őket. Amikor az „én tudom, nektek mi a jó” álcázza azt, hogy valójában ők baszták el nekik – nekünk – a világot. A hosszú menetelés pedig erről szól
nyers, naturalista, lecsupaszított formában.
A XX. század egy alternatív verziójában járunk, ahol az Amerikai Egyesült Államokat egy második polgárháború tette tönkre. Az országot most egy totalitárius katonai rezsim uralja, aminek vezetője, a rejtélyes Őrnagy (Mark Hamill) egy éves sporteseményt indít el: ez a címadó hosszú menetelés. Célja a hazafiasság buzdítása, ezáltal a produktivitás felpörgetése a teljes országban. Ehhez minden államból egy-egy tinédzser fiút választanak ki véletlenszerűen, akinek egy feladata lesz: menetelni, amíg csak bír. Ételt és italt folyamatosan kaphatnak, miközben fegyveres katonák kísérik útjukat. Ha valaki azonban 4,8 km/h-nál lassabban megy vagy megáll, figyelmeztetik. A harmadik figyelmeztetés után pedig kivégzik. Vége akkor van, amikor már csak egyvalaki maradt, akinek busás pénzjutalom üti a markát, ráadásul egy kívánsága is teljesülhet.
A hosszú menetelés szépen illeszkedik abba az irodalmi és filmes kánonba, aminek fontos mérföldkői a japán Battle Royale vagy Az éhezők viadala, valamint a disztópiát az osztályharcra váltó Élősködők vagy a Squid Game (Nyerd meg az életed). Azonban ezeket jóval megelőzve Stephen King még Richard Bachman írói álnéven írta meg 1966 és 1967 között A hosszú menetelést első regényeként, kb. nyolc évvel első megjelent írása, a Carrie előtt, de ezt csak 1979-ben publikálták. Ahogy King a könyv egy újrakiadásának előszavában beszél róla, Bachman alteregója jóval sötétebb, nyersebb, már-már cinikusabb írásoknak adott helyet, és énje egyfajta halálaként élte meg, amikor Bachman és King személyét összekapcsolta a sajtó. Ez a fiatalos indulat, frusztráció és harag – elvégre az író kb. 20 évesen írta – egyértelműen érezhető mind az íráson, mind ezen az adaptáción.
A film (és persze a könyv) főszereplője Ray Garraty (Cooper Hoffman), a #47-es menetelő, akinek a szemszögéből tapasztalhatjuk meg az eseményeket. A lelkesen érkező Ray hamar összebarátkozik Peter McVriesszel (David Jonsson, #23), akivel együtt igyekeznek haverkodni másokkal is, miközben próbálják tartani az ütemet és ameddig csak lehet, túlélni a nonstop gyaloglás fizikai és mentális megpróbáltatását, illetve időnként a többi srác okozta frusztrációkat. A történet erőssége emberközpontúsága, amit a fiatal színészek kiváló alakítása tesz emlékezetessé és meghatóvá.
Ugyanis mindenki tudja, hogy a másik az „ellensége” – elvégre csak egy maradhat. Azonban a fiúk közti bajtársiasság és testvériesség így is utat tör magának, áthatolva a kegyetlen, kíméletlen és zord militarista rendszer szürkeségén. Francis Lawrence rendező nagyon ügyesen váltogatja a meghitt, emberi pillanatokat és a naturalista, kegyetlen mozzanatokat, hogy egyfajta ideális egyensúly alakuljon ki a kettő között. Az egymás játékos szivatása vagy épp Maine állam szép tája elfeledtethetné velünk, hogy mi is a tét, mi is a valóság. Így egy a kibicsaklott bokáját véres-húsos csonkként magával vonszoló, majd egy katona rezzenéstelen lövésétől az aszfaltra csapódó fiatal fiú ránt vissza a realitásba. Hogy utána a régi emlékekről való beszélgetések és a jövőbeli álmok adjanak újra reményt. Igazi érzelmi hullámvasút A hosszú menetelés
anélkül, hogy öncélú vagy elnyújtott volna.
Bár Kinget (Bachmant) egyértelműen a vietnámi háború ihlethette meg, üzenete ma is fájóan aktuális. A tisztsége és tükröződő napszemüvege mögé bújó Őrnagy retorikája kísértetiesen hajaz napjaink vezetőire, ahogy a központi mondanivaló is: hogy a fiatalok „menetelése” mennyire lélekőrlően értelmetlen, és az állandó háborúzás maximum egyéneket szolgálhat. A fiatalság megrontása és az ártatlanság elvesztésének kemény, nyomasztó allegóriája. A könyvvel ellentétben azonban valamennyire pozitívabb, vagy legalábbis előremutatóbb üzenete van, amivel együtt elveszíti a forrásanyag mélyen – ha nem is cinikus, de – pesszimista hangvételét. Ez nem feltétlenül gond, főleg a világ jelenlegi helyzetét nézve, de üzenete így picit másként hathat.
Ez meglátszik McVries karakterén is, aki egy sokkal lágyabb, vígabb, pozitívabb figura, szemben könyvbéli, kegyetlenebb változatával. Azonban David Jonsson fantasztikus alakítása igen emberivé, árnyalttá és szimpatikussá teszi. Minden színész, Hamilltől a fiúkig remekül alakít, de Jonsson az, aki – szerintem – igazán kitűnik, köszönhetően kisugárzásának és annak, ahogy át tudja adni azt a melegséget, amit hőse képvisel. (Jonsson már az Alien: Romolusban is kiválóan alakított.) Hozzá és a valamennyire talán realistább Garratyhez így remekül illeszkedik a többi figura, akik a bohóctól a kegyetlenig testesítik meg a különböző archetípusokat. Azonban sosem szabad elfelejteni: gyilkos menetelésre késztetett gyerekeket nézünk.
A hosszú menetelés így nem csupán egy remek adaptáció, de egy remek film is. Üzenetét egy kőbalta finomságával veri belénk, de ezzel nincs is baj most, amikor a fasizmus árnyéka valósággá növi ki magát. Szuper alakításai és tudatos, jól összerakott rendezése nem csupán egy izgalmas, nyomasztó disztópiát kínálnak, hanem egy nem is annyira görbe tükröt arról, hogy hova tartunk, szinte megállíthatatlanul. És arról, hogy erről kik tehetnek. Nyomasztó, egy leheletnyi reménysugárral, de talán pontosan ez kell, hogy észbe kapjunk.
Bárcsak.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
