Végre megérkezett a százmilliókból készült F1, amely büdzséjéhez és kiemelt fontosságához híven leginkább egy két és fél órás reklám a sportág számára – de azért a látványmozik és a hollywoodi giccs rajongóit is képes lehet kielégíteni.
HIRDETÉS
A tehetséges Sonny Hayes (Brad Pitt) karrierjét egy óriási baleset tönkrevágja. Ezután csak a kártya, az alkohol és alkalmi versenyek háromszögében tengődik, ám mikor harminc év múltán egy régi barát visszahívja a buliba, hogy segítsen egy kis csapatot felfuttatni, végre újra megmutathatja, mire is képes.
A Formula 1-nek mindig is megvolt a maga rajongóbázisa, de a szélesebb közönség előtt csak akkor tárta ki kapuit, amikor az amerikai Liberty Media médiavállalat 2017-ben felvásárolta a kereskedelmi jogait. Amennyiben a 2019-ben indult, mindig az előző szezont feldolgozó-dramatizáló Netflix-sorozat, a Hajsza a túlélésért jelentette a kezdetet az F1 médiahódításában, Joseph Kosinksi (Top Gun: Maverick) egész estés mozifilmje alighanem a csúcspont.
A gigaköltségvetéssel (megközelítőleg 200 millió dollár) és Tom Cruise mellett talán az egyik utolsó klasszikus mozisztárral, Brad Pittel felálló F1 nagyon látványos és nagyon amerikai.
Egyszóval nem okoz sok meglepetést, és ennek megvannak a maga előnyei és hátrányai.
Na de miért reklám az F1? Kosinskinél túlteng a fan service: szinte mindegyik mai pilóta (sőt, néhány archív felvételen legendák is beköszönnek) megfordul a settingben, amelyet bizony az eredeti pályák és azok boxutcái képeznek. Plusz Pitték, ha nem is F1-es autókkal, de valódi, átalakított F2-es versenygépekkel köröztek, és a CGI használatát is igyekeztek a lehető legminimálisabbra szorítani. A film ugyanakkor távol áll a realizmustól, hihetetlen túlzásokba esik. A vérmesebb rajongók fogni fogják a fejüket: Sonny karaktere már az első két versenyén olyan szabálytalanságokat követ el, hogy a valóságban egy életre eltiltanák minden autóversenytől. De sokaknak például az is feltűnő lehet, hogy hogyan tesztelhet egy csapat az aktuális autójával a szezon közben (ez szintén tilos jelenleg).
Noha az F1 történelme rengeteg arany pillanattal rendelkezik, a valós versenyek szinte sosem olyan izgalmasak, mint amit egy ilyen amerikai sportdráma megkíván, így hát érthetőek a narratíva túlkapásai. Másrészt a butaságok ellenére a film képes megmutatni, hogy miről is szól ez az egész ténylegesen: ügyesen érzékelteti a száguldás, egy-egy hatalmas baleset vagy éppen egy tökéletesre csiszolt versenytaktika súlyát.
Nem meglepő módon emiatt főként a látvány viszi a prímet.
Kosinski ismételten kimért, elegáns, de mégis dinamikus rendezése, állandó operatőre, Claudio Miranda képei és a remek vágás mindig székbe szegezően prezentálják a pályán történt eseményeket.
Kár, hogy ami az aszfalton kívül történik, már nem ennyire érdekfeszítő. Ehren Kruger forgatókönyve ugyanis csak a közhelyes sportfilmes toposzokon belül létezik. Itt van minden: a sokat látott vérprofi, de önpusztító hajlamú főhős, akinek elsősorban magát kell legyőznie. A forrófejű újonc, akinek végül benő a feje lágya. A kemény mentor, akinek persze helyén a szíve. A legutolsó, jelentéktelen mellékszereplő, aki persze végül megcsinál EGY dolgot, ami végül számítani fog, így ő is révbe ér. A messziről látszó fordulatokról és a drámainak szánt pálfordulásokról nem is beszélve.
Két tényező mégis átsegít minket a nehézségeken, és élvezhetőbbé varázsolja a végeredményt. Az egyik maga a főszerepet alakító Brad Pitt, aki cinkos félmosolyával, rajt előtti rituáléival és távolba nézésével már-már megadja azt a mélységet a figurájának, amelyet a film nem képes. Ráadásul Pitt ezzel a mozival végérvényesen csatlakozott ahhoz a Liam Neeson és Keanu Reeves fémjelezte faterfilmes kurzushoz, amelyben veterán hatvanasok mutatják meg, hogy van még bennük potenciál. Csak ezúttal nem ólommal és ököllel, hanem a volán mögül kerül sor a fiatalabb generáció oktatására.
A másik fontos faktor, hogy bár a csapatdinamika révén végig jelen van egyfajta többé-kevésbé kellemes, kekeckedő humor, az F1 a legnagyobb hülyeségeit mégsem vicceli el. Nem kacsint ki a nézőkre, nincs manapság trendinek mondható, Marvel-féle metázás. A sportot érintő ferdítéseibe és kliséibe halál komoly fejjel áll bele. Jó hangosan és látványosan.
Jerry Bruckheimer producer nem hazudtolta meg magát: ez a film bizony az Armageddon és a Top Gun tesztoszterontól bűzlő őszintén bugyuta receptjét követi.
Ugyanolyan masszív 80-as, 90-es évekbeli férfigiccs, mint elődei.
A már-már westernhősi magasságokba emelkedő főszereplő jön, lát, majd helyreállítja a közösség rendjét, miközben az aktuális jónőt (aki itt okos, mert mérnök) is meghódítja. Dolga végeztével pedig elvándorol a naplementébe. Ha nem nézzük a modern környezetet, az F1 akár akkor is készülhetett volna, mint említett társai.
A legnagyobb fanoknál tehát valószínűleg ki fogja verni a biztosítékot, és nyilván lehetne jobb, drámaibb, mélyebb az F1, mégis hiba lenne egy, a legszélesebb közönségre lövő blockbusteren túl sokat fanyalogni: ennél látványosabb show-t soha nem kapott ez a motorsport szegmens. Így a figyelem is minden bizonnyal egy ideig nagyobb lesz rajta. Ezt meg azért ki lehet használni, meg kell becsülni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
