A Prérifarkas visszavág bemutatása a szabad filmművészetnek egy olyan diadala, amit – filmkedvelőként – mondhatni akkor is elemi kötelességünk lenne támogatni, ha nem lenne jó. De szerencsére az.
HIRDETÉS
A Warner Bros. még 2018-ban jelentette be, hogy filmet tervez készíteni Ian Frazier az 1990-es években írt szatirikus újságcikksorozata, a Coyote vs. Acme alapján. Ebben a Prérifarkas (Caninius nervous rex) perre megy a Bolondos dallamok rajzfilmek mindent is gyártó vállalatával, az Acme-vel, köszönhetően annak, hogy a cég termékeinek folyamatos meghibásodásai rendre megakadályozzák, hogy elérje a célját (azaz, hogy végre elkapja a Gyalogkakukkot.) A mozifilmet végül 2022-ben kezdték el forgatni, hogy aztán 2023-ban a stúdió bejelentse, mégsem küldi moziba az ekkorra már teljesen elkészült alkotást. A Warner fejesei ugyanis úgy kalkuláltak, hogy jobban járnak a nem bemutatott – elsüllyedt költségként leírt – film után várható, nagyjából 30 millió dolláros adóvisszatérítéssel, mintha moziba küldték volna.
Sajnos a trükk nem nevezhető példátlannak, hiszen nem sokkal korábban a stúdió éppen így járt el a Batgirl és a Scoob! Holiday Haunt filmek esetében, amelyek azóta sem láttak napvilágot. A Prérifarkas visszavág esetében azonban még cinikusabb és vérlázítóbb volt ez a húzás, hiszen ellentétben a fenti filmekkel – amelyek a kaszálás előtt nem jutottak el a post-production fázisig – a Prérifarkas visszavág már teljesen kész volt. A stáb pedig csak a film befejezése után tudta meg, hogy valószínűleg sosem fog az alkotásuk moziba kerülni. A döntés hatalmas online felháborodást váltott ki, amelynek hátszelével a film készítői megpróbálták elérni, hogy valahogy mégis a nyilvánosság elé kerülhessen a film. Noha kezdetben reménytelennek tűnt, a Warner a negatív PR hatására végül beadta a derekát: engedélyezte az alkotóknak, hogy egy másik moziforgalmazónak eladják a film vetítési jogait. Így végül a Ketchup Entertainment forgalmazásában mégis bemutatásra kerülhetett a film. Így bő hetvenéves karrierje során először Prérifarkas Vili végre győzött.
Nehéz úgy beszélni a Prérifarkas visszavágról, hogy ne a mögötte kialakult drámára és művészeti vitára fókuszáljunk. Na, nem azért, mert a film önmagában teljesen érdektelen lenne. Sőt! A filmnek a tényleges cselekménye ironikus módon elég szépen rímel a bemutatása körül kialakult kálváriára. Dave Green rendezése ugyanis nem pusztán egy remek humorú, szenzációsan jó vizuális gegekkel tarkított slapstick komédia, hanem meglepően pontos szatírája a pénzéhes, a fogyasztókat kísérleti egérnek tartó nagyvállalati mentalitásnak. Persze a Prérifarkas visszavág alapvetően egy családi-kalandfilm, nem egy komoly, jogi dráma.
Ám végül egy meglepően érett, keserédes konklúzióra fut ki, ami meglepő módon korrelál azzal, ami a valóságban történt. Az etikátlan, a világ összes pénzéből garázdálkodó, a fogyasztó érdekeit „szükséges rosszként” kezelő multinacionális cégekkel (vagy éppen oligarchákkal) szembeni érdekérvényesítés legtöbbször egy sziszifuszi szenvedés. Valószínűleg nem fogunk nyerni. Ám az életben sokszor már az is győzelem, ha egyáltalán megpróbáljuk. Ha hajlandóak vagyunk küzdeni.
Albert Camus írja: „Sziszüphoszt boldognak kell elképzelnünk”. Ez igaz a Prérifarkasra is.
Mert erről szól ez a film is, hogy a modern életben kicsit mind Sziszüphoszok (vagy éppen Prérifarkasok) vagyunk. Ugyanazt csináljuk újra és újra, látszólag eredménytelenül. Küzdünk egy célért, amit lehet, hogy sosem érünk el, ám épp a küzdelem és a szembeszegülés a lényeg. Hogy megpróbáljuk, hiszen ettől leszünk emberek. Ez az, ami miatt megéri az élet.
Ennek a soha véget nem érő küzdelemnek a szimbóluma a Prérifarkas, akiki sosem nyer, de sosem adhatja fel. A Prérifarkas visszavág pedig tökéletesen érti a karakternek ezt a lényegét. Persze mégis csak egy szórakoztató mesefilm, így nem a totális reménytelenség tanulságával zárul. Mégsem negédesen naiv. Persze a pozitívabb lezárás erejét (és hitelességét) fokozza, hogy prérifarkasék ez esetben nemcsak a filmben, de a valóságban is legyőzték a „gonosz nagyvállalatot”.
A film szinte minden snittjéből árad a végtelen lelkesedés és odafigyelés. A poénok ülnek. Az animált és élőszereplős karakterek (és világok) fúziója makulátlan. Steven Price – olykor a korai Danny Elfman-műveket idéző – filmzenéje dinamikusan vegyíti a klasszikus rajzfilmes dallamvilágot a western vagy éppen a (szuperhős)blockbusterek hangulatával. A cselekmény meglepően fordulatos. John Cena élvezettel lubickol a karakterisztikus rajzfilmgenya szerepében. A kikacsintások és cameók nem üres fan service-nek, hanem a narratíva logikus és indokolt részének érződnek. (Ellenben például a legutóbbi Space Jam-mozival, amibe Batmantől, a James Bondon át a Mechanikus narancs bandájáig boldog-boldogtalant beleszuszakoltak, csak mert megvolt rá a jogi lehetőség.) A Prérifarkas visszavág egy olyan szerelemprojekt érzetét kelti, amihez hasonlót ritkán láttunk manapság. Különösen, ha franchise-filmről van szó.
Így viszont nyilván adja magát a kérdés, hogy ha ennyire jó ez a film, akkor miért nem akarta a Warner bemutatni?
Egyszerűen azért, mert a jó nem mindig profitábilis. A Warner nem hitt abban, hogy 202X-ben egy Prérifarkas vagy bármilyen Bolondos dallamok-film – lásd a szintén a Ketchup Entertainment által forgalmazott The Day the Earth Blew Up esetét – igazán sikeres lehet a moziban. Ebben pedig nem igazán tévedtek.
Sokan ünneplik, hogy a film már elérte a 100 millió dolláros bevételt, meghaladva ezzel a Warner eredeti 30 milliós „vigaszdíját”. Ez mindenképpen jóleső elégtétel nemcsak az alkotóknak, hanem mindenkinek, aki az arctalan stúdiók helyett a filmesek oldaláról szemléli ezt a helyzetet. Ám a Prérifarkas visszavág ettől még pénzügyileg nem lett óriási siker (a 70 milliós büdzséje fényében az is kétséges, hogy egyáltalán sikernek számít-e). Ebben az eredményben pedig nyilván jócskán benne van a film bemutatása körüli dráma okozta felhajtás is.
Akkor mégiscsak igaza lett volna a Warnernek? Nem. Az lett volna a korrekt, ha a Warner – fókuszcsoportos és piaci felmérések alapján – eleve nem adott volna zöld utat a filmnek, mert azt nem látta volna kifizetődőnek (és hát arra lehetett sajnos számítani, hogy a mai fiatalok/gyerekek körében már nem a Bolondos dallamok a legvonzóbb brand.) De nem ezt tette. Lehetőséget teremtett egy csapat alkotónak, hogy alkossanak. Ők pedig éltek a lehetőséggel, és mindent bele is tettek, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki a projektből.
Ha pedig már úgyis elköteleződöttünk a kapitalizmus és a szabadpiac mellett, akkor köteleződjünk el a verseny mellett is. Merjünk kockázatot vállalni, megmérettetni magunkat a kasszáknál és viselni a bukás felelősségét. Ahogyan azt a Prérifarkas is tenné! Utólag eltüntetni a filmet, szembeköpni a „cégért dolgozó” művészek sokaságát cinikus, nihilista és eredendően művészetellenes attitűd. Semmilyen szinten sem megengedhető, elfogadható vagy legitimálható. Akkor sem, ha az adott filmről kiderülne, hogy amúgy tényleg pocsék. Mert ennek eldöntése már nem a stúdióvezetők, részvénytulajdonosok és könyvelők, hanem a közönség, a kritikusok és az idő feladata.
A Prérifarkas visszavág egy elképesztően szerethető, kedves, megható és humoros alkotás. Kétségkívül a legjobb animációs-élőszereplős hibrid a Roger nyúl a pácban óta. A bemutatása pedig reményteljes mementója annak, hogy a közönség és a művészek is képesek lehetnek olykor egy-egy csatát megnyerni a pénzemberekkel szemben. Már emiatt is az év egyik(?) legfontosabb filmje. Az már csak hab a tortán, hogy önmagában – minden háttér ismeret nélkül is – egy remek, végtelenül felemelő élmény. Hiszen, ha a szerencsétlen Prérifarkas is elérheti a célját, akkor talán számunkra is maradt még egy kis remény a profitmaximalizáló óriásvállalatok – vagy éppen az ő oldalukra helyezkedő politikusok – önkényével szemben.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
