A K-pop démonvadászok zenével harcolnak a külső-belső démonok ellen

A k-pop elektronikus, hip-hop, pop, rock és R&B alapú zenei műfaj, amit viszont tipikusan a saját külön kategóriájaként emlegetnek – a neve egyszerűen a „koreai popzene” rövidítése. Az utóbbi években a kelet-ázsiai országok iránti érdeklődés nagy mértékben megnőtt, és a k-pop is hódít nyugaton: a BTS vagy a Blackpink nevét már olyanok is hallhatták, akik alapvetően nem érdeklődnek annyira a műfaj iránt. Koreában pedig egész iparág épült ezekre az együttesekre: az őket alkotó „idolok” sokszor énekesek, táncosok, rapperek, modellek és akár színészek egyszerre, és brutális standardoknak kell megfelelniük, mind a színpadon, mind a magánéletükben. Sajnos ez rengeteg tragédiához is vezet, rendszeresen hallani, hogy mennyi mentális és egészségügyi problémával küzdenek a csillogás mögött.

A K-pop démonvadászok pedig erre a színes, csillogó, de sokszor nagyon toxikus világra épített fel egy zenés mesét. A történet szerint két világ létezik, az emberek és a démonok földje – a régi időkben a démonok képesek voltak átjárni az emberi világba, és lelkeket lopni királyuknak, a gonosz Gwi-mának. Azonban már ekkor is éltek olyan vadászok, akik a zene varázserejével képesek voltak felvenni ellenük a harcot, és megalkottak egy mágikus határt, a Honmoont – ez elválasztotta a világokat, kirekesztette a démonokat, és megvédte az emberiséget. Az évszázadok során mindig három lány lett a kiválasztott, hogy kitanulja a vadászok mesterségét, és fenntartsa a békét – az új generációban ez a feladat Rumira, Mirára és Zoey-ra hárul, akik a Huntrix nevű k-pop banda álcája alatt használják az erejüket. Amikor azonban annyira megerősödnek, hogy úgy tűnik, véglegesen is képesek lesznek lezárni a Honmoont, örökre elválasztva a világokat, Gwi-ma egyezséget köt egy fiúval, aki négyszáz éve eladta neki a lelkét – Jinu és négy másik démon egy rivális fiúbandának adják ki magukat, akik elcsábíthatják a lányok erejét adó rajongótábort.

Ugyan az alaphelyzet a régi Disney Channel meséket idézi, az, ahogy a film feldolgozza, sokkal bonyolultabbá teszi. Persze, vannak menő csaták, jó zenék, barátság, szerelem, minden, ami kell, de egyben megjelenik a k-pop világ toxikus oldala is. Rumi problémáinak van fantasy magyarázata, de nem nehéz észrevenni, hogy nagyon is valódi dolgokat reprezentálnak: az elzárkózása a barátaitól, a szorongása, a megfeleléskényszere, az, hogy elmegy a hangja és úgy érzi, anélkül már semmire sem jó, mind olyan kérdések, amikkel sajnos hús-vér zenészek is küzdenek. A rajongói közösségek bemutatása ugyancsak akkor a legszórakoztatóbb, ha az ember valamennyit látott belőlük a való életben is – nagyon vicces, de végtelenül reális, mikor a két rivalizáló banda tagjait az első pillanattól próbálják összeboronálni az interneten.

A témáján túl K-pop démonvadászok nagy ereje, hogy a karakterek mind izgalmasak. A történet egyértelműen leginkább Rumi és Jinu körül forog, messze ők kapják a legtöbb időt (és a legtöbb számot): és mindketten nagyon szépen viszik a hátukon a történetszálukat. Rumi megérthető főhős, rengeteg hibával és bizonytalansággal, aki viszont folyamatosan törekszik rá, hogy helyesen cselekedjen és haladjon előre – és EJAE énekhangját ki kell emelni, mert elképesztő, mennyire jól szólnak a dalai. Jinu pedig kiváló antagonista (illetve szerelmi szál) mellette – az ő háttere is megérthető, át lehet érezni a vívódását, kifejezetten jó, hogy kapunk általa néhány villanást a történelmi Koreából is. A két karakter között fantasztikus a kémia, a humoros piszkálódástól a megható jelenetekig: a néző gyakorlatilag az első pillanattól szurkol, hogy valahogy jussanak közös nevezőre, Rumi kezdjen empatizálni a démonokkal, Jinu pedig találjon módot a vezeklésre. 

És ugyanennyire működnek a mellékszereplők is: Zoey és Mira minden megszólalása aranyat ér, a barátságuk Rumival pedig abszolút hiteles.

A démoni fiúbanda, a Saja Boys tagjai tipikusan k-pop archetípusokat jelenítenek meg, de fenomenálisan szórakoztatóak. És persze ott van Bobby, a lányok menedzsere, aki ugyancsak egy üde színfolt: lényegében egy támogató apafigura az egész őrületben, aki ugyan nem érti, mi történik, de próbál segíteni. És persze meg kell említeni Jinu két kísérőjét, a tigrist és a madarat, akik az utóbbi évek talán legaranyosabb és legjópofább „cuki kisállat” karakterei.

A zenék a történettől függetlenül is fantasztikusan hangzanak – tényleg k-pop számoknak érződnek, de olyan szépen belesimulnak a történetbe, mint a klasszikus musicaldalok (a Disney jegyzetelhetne). A How It’s done ütős bevezető, a Golden és a What It Sounds Like felemelő és hősies, a Your idol pedig hátborzongató antagonista dal, amik biztos, hogy még egy darabig az ember fülében zúgnak majd.

De hogy azért említsük a negatívumokat is: a K-pop démonvadászok azért messze nem tökéletes. A legnagyobb hibája talán a játékidő, mert másfél óra messze nem volt elég erre a történetre. A karakterek túl komplexek, a felvetett témákban túl sok a potenciál, a kapcsolatok épphogy elkezdtek kialakulni. Több időt érdemelt volna a lányok múltja, a barátságuk fejlődése, több időt érdemelt volna Jinu és Rumi, a démonok világa, és igen, a Saja Boys is – miközben öt komolyabb antagonistánk van, valójában csak a frontember az, akiről tényleg megtudjuk, ki is ő. Ha a film dupla ilyen hosszú lenne, vagy akár sorozatformátumban jelent volna meg, sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Persze, a film vége utal rá, hogy talán lesz még folytatás, de még így is marad némi hiányérzete a nézőnek. Szintén fájdalmas pont, hogy a film a súlyos témák ellenére nem mindig tudja jól kezelni őket – ez leginkább a zárásban érződik, ahol az egyik legtragikusabb jelenet jóformán utóhatás nélkül marad, a karakterek soha többet nem beszélnek róla. Végül, de nem utolsósorban megemlíteném Gwi-mát is, aki egy rendkívül lapos mesegonosz: ahhoz, hogy Jinu igazán működjön, persze szükség van egy ennyire vegytisztán rossz figurára is, de azért a többi szereplőhöz képest egyszerűen unalmas.

Összességében érdemes megnézni a K-pop démonvadászokat? Erre egy nagyon határozott igen a válasz. Az utóbbi évek egyik legjobb animációs filmjéről van szó, ami elég varázslatos ahhoz, hogy kikapcsoljon, de elég különleges, hogy ne távozzon azonnal az ember emlékezetéből. Én pedig rendíthetetlenül reménykedem benne, hogy látjuk még a Huntrix-et és megkapjuk a válaszokat a nyitva maradt kérdésekre is.