A közelmúlt egyik nagy dark fantasy/horror regény meglepetése volt J. M. Miro debütálása, a Hétköznapi szörnyetegek. Az ismerős toposzokból összehegesztett könyv képes volt egyedi hangot találni magának, ami elsősorban Miro tehetségének köszönhető. A trilógiának tervezett könyvciklus második része, a Holtak háza tipikus középső gyermek. Igyekszik továbbvinni az előzmény hangulatát, miközben bővíti a “viktoriánus X-Men” világ mitológiáját is. A cselekmény így valamivel lassabb sodrású lett, az előtérbe tolakodó építkezés viszont grandiózus finálét sejtet. Az előző kötet eseményeivel kapcsolatban spoilereket tartalmazó könyvkritika.
Az előző részek tartalmából enyhén spoileresen
A Hétköznapi szörnyetegek végén, a különleges képességekkel bíró tehetségeket elszállásoló Cairndale intézet orzinja, azaz a túlvilágra nyíló kapuja megsemmisült.
Az intézetet ért támadást pedig a főszereplők sem úszták meg maradandó következmények nélkül.
A kék fénnyel ragyogó, rejtélyes hátterű fiú, Marlowe a túlvilágon ragadt. Barátja, Charlie ugyan visszajutott saját világába, de az öngyógyító képessége valószínűleg eltűnt. Az intézet egykori vezetője, Berghast önző motivációból elkövetett árulásának is megvolt az ára, de valójában senki sem tudja, mi történt vele pontosan. A helyi Voldemort, azaz Jacob Marber pedig porból lett, porral bánt, de végül porrá lett. Az életben maradt tehetségeknek és pártfogóiknak így újra kell szerveződniük, hogy legközelebb felkészültebben várják az életükre törő draugrokat és más túlvilági veszedelmeket. Charlie-nak pedig feltett szándéka, hogy ha törik, ha szakad, ő márpedig kimenti Marlowe-t a holtak birodalmából. Ehhez azonban előbb ki kell találnia, hogy mégis hogyan.
A Holtak háza pedig az első regény után pár hónappal veszi fel a fonalat. Charlie és az intézet egyik régi segítője, Mrs. Ficke nyakukba veszik Londont, hogy valamiféleképpen Marlowe nyomára bukkanjanak. A fiú visszajuttatásának kulcsa egy titkos helyen lévő orzin felkutatása lesz, de hőseinkre új akadályok várnak, ha a nyomára akarnak bukkanni. Ugyanakkor a Mrs. Fickre bízott tehetségeket, a gliftorzókat is biztonságba kell juttatniuk. Miután mindennel végeztek, Olaszország felé vennék az irányt, ahol létezik egy Carindale-hez hasonló intézet, ahol már várnak rájuk. A talpraesett nyomozónő, Alice, és az egyik tehetség, Ribs eközben Párizsban nyomoznak az orzin után, de ahogy az várható, egészen másra bukkannak. Marlowe pedig valahogy a holtak birodalmában igyekszik boldogulni, ám különleges képességek ide vagy oda, nyolcéves kisgyerekként ez egy meglehetősen félelmetes feladat. Ha csak nem bukkan váratlan és kéretlen segítőkre, ugye.
Mi vár a Holtak házában?
Amiben J. M. Miro továbbra is nagyszerű, az a meglehetős lírai érzékkel megkomponált szöveggel kísért cselekménybonyolítás. A Hétköznapi szörnyetegekben nyitva hagyott szálakon organikusan elindulva kezdi el felépíteni a Holtak háza cselekményvilágát, miközben értelemszerűen újabbakat is hozzá kell költenie. A hőseinek újabb kihívásokra, újabb ellenségekre és szövetségesekre van szükségük, hogy a sztori újra elkezdjen működni. Új szereplőkből nincs hiány, és ahogy az várható, némelyiküknek nagyobb szerepe van a nagy egészet tekintve, mint az elsőre sejthető.
Nem minden karakterekkel kapcsolatos reveláció hat azonban teljesen meglepetésszerűen. Az egyik újonnan bevezetett szereplőről kiderül, hogy valójában már olvashattunk róla, és a személyét érintő nagyobb csavar is kiszámíthatóbb. Így, bár a szereplők nagyot pislognak ezen, olvasóként az elhintett utalásokra figyelve ez nem bír akkora erővel.
A Tehetségek-trilógia világképének kibővítése is jól működik. Kicsit többet tölthetünk a londoni alvilág bűnnel szennyezett mocskában, ahol a csellengő gyerekek kihasználható közjószágok, a becsület pedig sosem ért semmit. Míg korábban távolabbi tájakra vezetett a cselekmény útja (Japán, USA), Miro ezúttal marad Európában. Párizs és Szicília jelenik meg új, jelentős helyszínekként, de nem csupán újabb hangulati elemként, hanem kulcsfontosságú cselekménypontokká válnak. Korábban a vadnyugati, vagy távol-keleti jelenetek leginkább a szereplők múltjának bemutatását szolgálták, de fontos szerepük volt egyfajta atmoszférikus kontraszt megteremtésében is. A Holtak háza új helyszínei cselekmény szinten szervesebb funkcionalitással bírnak.
Miro pedig akármelyik városról is írjon, továbbra is nagyszerű atmoszférateremtő.
Prózája míves és érzékletes, csak néhány szóval, vagy akár egy félmondattal is képes felfesteni egy-egy jelenet miliőjét. De ugyanígy remekel a párbeszédek terén is, amelyek egyszerre természetesek és drámaiak. Ezzel együtt pedig egy csipetnyi hatásvadászattól sem riad vissza.
Kik laknak a Holtak házában?
Ami pedig a karaktereket illeti, az előző kötet eseményei senkit nem hagytak érintetlenül. A Hétköznapi szörnyetegeket lezáró csata mindenkiben testi és lelki sebeket hagyott, így Mirónak bőven van lehetősége most moralizálni. A túlélők befelé fordulóbbá váltak, és a közelmúlt eseményeinek következtében gyakran a még régebben elkövetett hibáikon és traumáikon lamentálnak. A Holtak háza így némileg depresszívebb is elődjénél, pláne úgy, hogy a comic relief momentumokat hozó Ribs ezúttal jócskán háttérbe szorul. És ha már itt tartunk: a főbb szereplők nézőpontfejezetei most kevésbé arányosan oszlanak el, mint korábban. De tegyük hozzá, hogy jogosan, hiszen a történetvezetés más irányokat követelt meg.
A Holtak háza szinte lapra pontosan a felénél szépen két részre osztható. Az első felének egyértelmű főszereplője Charlie, aki mellett Mrs. Ficke kap nagyobb teret, valamint Jeta, az újonnan megismert csontboszorkány. No meg a londoni alvilág. Mindkét nagyobb egységben közös, hogy kevesebb emlékezetes, nagyszabású jelenetet tartalmaznak, mint ami a Hétköznapi szörnyetegeket jellemezte. A kevésbé intenzív, inkább moralizálóra és kutakodósra vett irányvonal viszont számos új teret nyit meg Miro előtt a következő kötetben is.
Aki viszont kifejezetten szerette az előző rész akciójeleneteit, annak is csak egy kicsit kell szomorkodnia. A szerző ezen a téren is remekel, így amit kapunk tőle (pl. a londoni csatornaárvíz és előzményei, vagy az első tehetség ébredése), az továbbra is rendben van. Mint ahogy a horrorisztikus elemek beemelése, amely téren talán még elvetemültebb, mint az előzményben. A Holtak háza továbbra sem vegytiszta horror, de a csonkítások, a rémlények vagy a glifiusok képességeinek leírása képes lehet felborzolni még az edzettebb horrorolvasók idegszálait is. Ami megint csak erősíti Miro írói érzékletességét.
Verdikt a Holtak házában
A Holtak háza méltó folytatása a Hétköznapi szörnyetegekben megismert történetnek, noha J. M. Miro ezúttal másabb megközelítést alkalmazott.
Kevesebb és kevésbé intenzív, ám funkcionálisabb akciójeleneteket kapunk, ugyanakkor több a szerves előreépítkezés is a regényben. Ettől a folytatás egy kicsit még lassabbnak tűnhet a türelmetlenebb olvasóknak. Viszont el kell fogadni, hogy Miro egy elmerülősebb, elmélyültebb olvasmányélményre törekszik. Többet tölt a traumák belső feldolgozásával, így a karakterei is kicsit komorabbak, amelynek következtében még elkeseredett tettekre is vetemednek. Ez sem lehet szimpatikus azon olvasók számára, akik a patyolattiszta főhősöket kedvelik. Amiben viszont érezhetően kicsit gyengébb lett a mű, az a fordulatok tálalása és ütőerejük feltornászása. Végeredményben azonban a Holtak háza továbbra is egy megkapó világgal és kiemelkedő nyelvezettel rendelkező fantasy-horror, amelynek nem jöhet elég korán a zárókötete.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
