Az Elfeledett szuperhősök egy hiánypótló képregénytörténeti gyűjtemény olyan, a feledés homályába merülő karakterekről, akiknek igenis van helye a rajongók emlékeiben. (X)
Mint minden popkulturális médiumnál, a képregények is végigmentek „karakterívükön”: a kezdeti, csupán rövid, szórakoztatásra készített alkotások egyre terjedelmesebbek, egyre tartalmasabbak, egyre kifinomultabbak lettek. Mainstreammé válásukat egyszerre jellemezte a műfaj szofisztikálódása és még nagyobb mértékű elponyvásodása, hogy aztán ez a lendület valamennyire csillapodjon. Az a bizonyos Aranykor 1939 és a második világháború vége vagy 1956 közé tehető (ebben eltérnek a források), amikor is a második világháborúval párhuzamosan, az akkori társadalmi és politikai változásokra reflektáló alkotások megteremtették a ma ismert szuperhősök archetípusát. Ma már rengeteg stílusú alkotás létezik, nem csak szuperhősökről, azonban a képregényfilm-adaptációk egy újabb lendületet adtak ezeknek a modern héroszoknak, felkeltve az érdeklődést az Aranykor iránt. Ezeknek a kutatásoknak, a múltvizslatásoknak az eredménye, hogy számos el- és letűnt alkotást fedeznek fel a kutatók, történészek és rajongók.
Ennek egyik gyümölcse a Multiverzum kiadó új gyűjteménye, az Elfeledett szuperhősök, ami hét olyan figura egy-egy kalandját mutatja be, akiket felőrölt az idő vasfoga.
A kötet azért is hiánypótló, mert először tartalmazza magyarul ezeket a sztorikat. A bevezető és kontextusteremtő intró mellett történetekként egy-egy rövid bevezető is olvasható, ami érdekességeket árul el a hősökről és alkotóikról, valamint a képregénytörténelemben betöltött szerepükről. Ugyanis gyakran nem is biztos, hogy azért lettek elfelejtve, mert gyengék lennének – csupán olyan mérföldkövek voltak, melyek után jött egy jobb, teljesebb, sikeresebb hérosz, vagy alkotóik máshol, máshogyan kamatoztathatták tudásukat.
Supermanék hátszelében
Az Elfeledett szuperhősök egyfajta izgalmas giccstotem, egy keresztmetszete annak, hogy a világ új szelei miként csapódtak le a képregényekben, illetve a médium egyre nagyobb népszerűségét hajszolva milyen kockások születtek. Kissé cinikusan lehetne azt is mondani, hogy „Temuról rendelt XY-okról” van szó, de a kötet gondoskodik arról, hogy ennél több legyen az élményünk. Hogy megértsük, ki miben érdekes vagy izgalmas kultúrtörténetileg, és hogy egy elsőre “futottak még” kategóriás figura is hordozhat fontos részleteket a képregénymúlt egészéből.
Egyébként az is szimpatikus, hogy, ahol lehet, az írók és a rajzolók – már ha két külön személyről van szó – életútjairól is többet tudhatunk meg, valamint az ipar helyzetéről. A kortársak ismerete, a politikai történések mind szerepet játszanak abban, hogy megértsük, ki miért így közelíthette meg ezeket a karaktereket. Hogy a legnagyobb baromságnak tűnő irány mögött is lehet, hogy az adott korhoz képest egy racionális döntés álhatott. A füzet, még ha fel is ismeri elfeledett hősei abszurditását, sosem űz gúnyt belőlük, és nem rúg ezekbe a földön fekvőkbe. Ez dicséretes, elvégre, ha már segített nekik előmászni,
nem azért tette, hogy köznevetség tárgyáva tegye őket.
Az első sztori a Stardust, the Super Wizard címadó karakterére fókuszál, akit Fletcher Hanks talált ki – ő például egyértelműen az 1938-ban létrejött Superman mintájára született, de tükrözi alkotója frusztrációit is. Az alkoholista, elég hamar feledésbe merült Hanks rövid életútjáról is tudhatunk meg érdekességeket, míg karakterében felismerni egy mély indulatot a gonoszság iránt: egyértelműen egy mérges ember feszült, morbid kreációiról van szó. Ugyan a karakter 1939-es, megjósolta a két-három évtizeddel későbbi underground képregényeket is, és ebből a szempontból is mindenképp érdekes. Ahogy abból is, hogy nemrég reneszánszot élt meg, hiába van csak egy maroknyi száma, és hiába nem tudni szinte semmit magáról az alkotóról. A feledésbe merülés misztikája felszorozza az utókor érdeklődését, ahogy az is, hogy Stardust miként bánik el ellenfeleivel: kioktatásuk után saját terveiket fordítja ellenük, és áldozataik csontvázaival szembesíti őket. A már-már omnipotens hérosz megelőzni viszont aligha képes a bűncselekményeket, csupán mindenható büntetőökölként sújt le rájuk – ami szintén sokat elárul a korszellemről.
A füzetben lévő háttérsztorik és az a kevés, de hasznos illusztráció remek arra, hogy egy kis kontextust adjon a történeteknek. A médium iránt igazán érdeklődő rajongóknak kiváló start, de azoknak is érdekes lehet, akik most ismerkednek a műfajjal. Képzeljük el kóstolótálként, ami kronológiai sorrendben ad ízelítőt abból, milyen elfeledett falatok szegélyezték a képregények múltját (a cikkben nem időrendben haladunk).
Ezen koncepciója mentén remekül teljesít a kollekció.
Az 1940-ben debütáló Phantasmo, Master of the World címadó hőse a Dell képregénykiadójának első produktuma, akit E. C. Stoner, az első ismert afroamerikai képregényművész hozott létre. Phantasmo is épít a tibeti miszticizmusra: Phil Anson alteregója spirituális kivetüléseként küzd a gonoszok ellen, úgy alakítva testméretét, ahogy csak szeretné. A korhoz képest meglepően puritán, láthatatlan köpenye és minimális öltözete gyakran már-már pucér, megjelenése időnként a fallikussággal dacol. Stoner klasszikus művész és illusztrátor volt (a Planters nasicég Mr. Peanut figurájának feltételezett alkotója), és stílusa kontrasztban állt a képregényekben elvárt technikákkal – ami érdekes képkockákat eredményez. Phantasmo egyébként árnyaltabb, mint Stardust, és van egy szárnysegédje is, a tréfás nevű Whizzer McGee, aki felügyeli a testét. Jelentősége neki sem túl nagy, de – a fentiek alapján – vitathatatlanul egy érdekes mérföldköve a képregényszakmának.
Stoner kapcsán jutott eszembe az, hogy amennyire érdekesek és jópofák a választott figurák, határozottan elviselnék egy hasonló kötetet további, a peremre tolódott hősökről, vagy épp marginalizált alkotókról. Ugyanebben az érában alkotott például Lily Renée, az egyik első női képregényművész, aki a náci elnyomás alatt lévő Bécsből menekülve került Anglián keresztül New Yorkba, hogy ott a háborúba utazó férfiakat pótolva dolgozhasson a szakmában. Ügyködött Señorita Rión karakterén, dolgozott egy délen tevékenykedő kémen, számos egyéb figura mellett, egészen 2002-ben bekövetkezett haláláig. De lehetne beszélni még akár az 1947-es All-Negro Comicsról is, amit csak feketék készítettek, és amiben megjelent az első fekete szuperhős, Lion Man. Persze nem akarok arról beszélni, hogy mi nincs ebben a gyűjteményben, csak bizakodva tekinteni a jövő felé: én, és szerintem sokan mások is szurkolnak az ilyen jellegű kollekcióknak, és bizakodva várunk egy potenciális folytatást.
Marveli előszelek, nyomdokok
Joe Blair 1940-es The Miracle Man, Zambini the Magician képregénye a varázsló archetípusára fókuszál, amelyek közül talán a legnépszerűbb a jóval később, 1963-ban létrejött Doctor Strange. Mindenkinek az eredete azonban Mandrake volt, akinek öltönyös stilójával szemben Zambini turbánnal nyomult, rájátszva az egzotikus kelet miszticizmusára, amit nehezen vetkőzött le a popkultúra: a rejtélyes kelet ezoterikus világa gyakran tér vissza emberfeletti elemként. Zambini a Z-betűsök sorát gyarapította, Zanzibar, Zatara és Zatanna mellett, és egyike volt csupán annak a számtalan mágusnak, akiket az ipar kitermelt. A kötetben szereplő története is tipikus, de meglepően szórakoztató (leszámítva a narratíva csupaszságát és a logikai bukfenceket) – sőt, Elmer Wexler rajzai meglepően élvezetesek. Külön érdekesség, hogy a történeteit publikáló MLJ Comicsból lett később az Archie – miután átnevezték magukat elképesztően sikeres, ma is létező, egyáltalán nem szuperhős karakterükről.
A Marvel Amerika Kapitányának 1940-es, decemberi debütálása több szempontból is jelentős, nem kis részben azért, mert borítóján épp Adolf Hitlernek mos be egy hatalmasat. Az egyfajta propagandaszuperhős hajnala volt ez, és a patriotikus héroszok egyértelmű reakciói – és formálói – voltak a katonai intervenciót pártolóknak: Joe Simon és Jack Kirby így is akartak üzenni a kormányuknak, hogy csatlakozzon a második világháborúhoz. A figura népszerűsége és a benne rejlő lehetőségek beindították más hazafias hősök megteremtését is, mint például Major Victoryét, aki ‘41 októberében került a porondra (két hónappal azelőtt, hogy az USA hivatalosan is belépett a háborúba). A „szegény ember Amerika Kapitányaként” (sorry, no offense), a militarista, már-már a jingo hazaszeretet bástyája volt. A haza szolgálatában halt meg, de maga 1776 szelleme, a megtestesült amerikai patriotizmus feltámasztja, hogy szolgálja országát – kap egy bázist, egy nagy hatótávú rádiót és egy szupergyors repülőgépet is.
Már első kalandja a macsóizmus csúcsa; püföl, repülőre ugrik (mondjuk ezt Bingo, a kenguru is megcsinálja, de róla később), és gépfegyverrel tüzel a csúnya, gonosz nácikra. Sőt, tettei motiválják a többieket, akik maguk is fegyvert ragadnak. Egyértelmű imitátor, a tömegkalandok szórakoztató hőse, aki közben banálisan patrióta is,
korának tökéletes lenyomata.
Ez a fajta képregény egyébként remekül illeszkedik a gyűjtemény fő motívumába: miszerint a képregények a társadalmi, politikai identitáskeresést segítették elő, illetve követték le, egyfajta totemként funkcionálva a kialakuló új világrendben. Bizonyos alkotások pontosan azért lettek népszerűek, mert eltalálták, hogy mit kutat a nép; míg mások ezek után szaladtak; vagy épp maguk próbálták formálni. Major Victory, úgy érzem, valahogy utóbbi kettőt próbálta magában egyesíteni, miközben egyfajta nem tudatos, soft power jellegű propagandájává vált az Amerikai Egyesült Államoknak – sok társával együtt.
A megtévesztő címadás mesterei
A képregénykarakterek – meg úgy általában a popkulturális totemek – befutásával előbb-utóbb betelnek a fő, vonzó pozíciók. Nem lehet végtelen számú, egy idegen világból a földre érkező Superman-szerű figura vagy milliárdos önbíráskodó Batman-szerű hérosz. A legnépszerűbbek, legsikeresebb elfoglalják helyüket a történeti kánonban, és egyre inkább valami újat, valami egyedit kell kitalálni azért, hogy a közönség szemében legyen helye ezeknek az új szuperhősöknek. Ennek egy eszköze az abszurditás: valami más, valami elsőre (vagy sokadjára is!) meghökkentő, valami olyan, ami korábban még nem volt. Legyen az a háttérsztori, a metódus vagy a megjelenés, kell az a plusz, amire az abszurd remek alapot szolgál.
Abszurditásában így biztos kiemelkedik Kangaroo Man, a Choice Comics 1941-es furcsasága. Már neve is izgalmasabb, mint a valóság, ugyanis S. M. Iger hőse nem egy kenguruember, hanem egy kengurus ember: Jack Brian ugyanis egy idomár, akinek az a különleges tulajdonsága, hogy van egy szuperintelligens, öntudatos, az emberi beszédet értő kenguruja, Bingo. A két „hős” – pontosabban a hős és embere – együtt veszik fel a küzdelmet a rosszfiúkkal, püfölve őket jobbra-balra. Chuck Winter rajzoló azonban meglepően precíz, anatómiailag korrekt és színes rajzokkal keltette életre ezt a furcsa párost, akik szintén – érthető okokból – nem éltek meg túl sok számot. A Kangaroo Man tipikus példája a „már jó sok képregény van, ki kell találnunk valamit!” gondolatmenet kontraproduktivitásának, bármennyire szórakoztatóan is hangzik papíron a koncepció.
Ilyen vonatkozásban szerintem izgalmasabb volt ez a sztori – a hiperokos gonoszverő kengurué –, mint az x-edik fehér csávóé, aki rendet akar teremteni. Főleg, hogy bármennyire is tűnik abszurdnak, a szuperállatok teljesen beépültek a képregényes kánonba: gondoljunk csak Kryptóra, Superman 1955-ben kitalált kutyájára, aki a frissen készülő új filmbe is bekerül. A szuper kutya egy nagyobb menazséria része, Beppóval a majommal, Ch’ppel a mókussal vagy épp Tawky Tawnyval, az antropomorf tigrissel együtt – csupán párat említve a heroikus kis- és nagykedvencek ihlette széles választékból.
1946-ban adta ki a rövid életű O. W. Comics Corp a szintén rövid életű, csupán két számot megélő Mad Hatterjét, aminek kifejezetten megtévesztő a címe. A Kalapos egy karakter Lewis Carroll Alíz Csodaországban című művében, akire a vigyorgó macska „őrültként” utal. Illetve van egy régebbi, etimológiailag nem teljesen tisztázott kifejezés, a „mad as a hatter” („őrült, mint egy kalapos”), amit mindig összemosnak Carroll karakterével, akire az utókor már „Őrült Kalaposként” utal. Nos, ennek a szuperhősnek az égvilágon semmi köze a karakterhez, sem a kalapokhoz (nincs is neki), sem az őrülethez. A figura csupán egy álruhás hős, aki rímekben beszél, és Batman jelzéséhez hasonlóan egy kalapot vetít ki, hogy megfélemlítse a bűnözőket. Az Elfeledett szuperhősökben egy számot olvashatunk vele, ami egy klasszikus akció-krimi egy jópofa csavarral a végén. Írója, William Woolfolk egy jól fizetett, meglepően termékeny figura volt, és bár komoly elismerésre sosem tett szert, alkotásai fogytak. Rajzolója, Mortimer Leav pedig kellő lendületet vitt a képkockákba, egyfajta könnyedséggel színezve az eseményeket. A bizarr, feltételezhetően a figyelemfelkeltést, a „no, ez valami más!” érzést hajszoló elnevezésen túllépve egy meglepően ötletes, jól kitalált figurával van dolgunk, aki akár be is válhatott volna. Volna, de akkor meg nem szerepelne itt. Kár érte, de ezt a szellemiséget és hangulatot
vitte tovább számos befutott képregény, mint például a Marvel művei.
Amikor nagyon túl akarsz lenni az exeden
Az utolsó sztori talán a legkerekebb, legélvezetesebb, legjobban összerakott: ez az 1948-ban debütált Funnyman, ami Jerry Siegel és Joe Shuster, Superman alkotóinak a kezei közül került ki. Erre persze nem hívhatták fel a figyelmet, mivel épp pereskedtek a DC-vel, de belevágtak az új figurába, miután azt gondolták, hogy ha a szuperhősök leköszönnek, akkor majd jobban befuthat egy akció-vígjátékszerű figura. Funnyman ugyanis egy civil, aki tréfamesternek öltözve osztja a pofonokat, szórja a poénokat és keveredik mindenféle dilis kalandba – a hat szám első része például egy pikírt célzást is tartalmazott a Superman-klónokra. Sajnos nem futottak be, később pedig Shuster látása olyannyira megromlott, hogy már nem tudott rajzolni. Pedig tényleg üdítő a karakter, de az is tény, hogy nehéz lehetett kitűnnie a szuperhősök tengeréből, akik – az alkotók becslésével ellentétben – ma is virágoznak.
Funnymant és a többieket is élvezet volt olvasni, és az ő történeteik is egyértelművé tették, hogy bőven lehet találni izgalmas figurákat a mainstreamen kívül és túl. Az Elfeledett szuperhősök így egy szórakoztató és hiánypótló füzet, ami nem csupán a képregények iránt mélyebben rajongókat szólítja meg, hanem mindenkit, akit egy picit is megmozgat a műfaj – vagy akár a korszak. Bízom abban, hogy ez csupán egy lépcsőfoka az ilyen erőfeszítéseknek a Multiverzum kiadó részéről, és lesznek még elfeledett szuperhősök. A keretezése pazar, a műfaj iránti hódolata és tisztelete egyértelmű, a körítés informatív és elegendő ahhoz, hogy elindítson a kutatás és keresés útján. A füzet belseje igényes és letisztult, és úgy adja át a régi hatást, hogy közben élvezhető minőségű. És ugyan nem 10 cent, mint a régi képregények, de ennyi pénz egy időgépért teljesen jó alku.
Az Elfeledett szuperhősök megvásárolható kedvezményesen a Multiverzum Kiadó webshopjában.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
