Íme egy újabb könyvadaptáció, amit a Netflixnek sikerült kiforgatnia a sarkaiból! Simon Stålenhag Elektronikus állam című narratív artbookját mondjuk nehéz is lehet hitelesen adaptálni. A vezető streaming szolgáltatónak láthatóan nem is ez volt a célja. A Russo-fivérek által rendezett film pedig olyan, mint amilyenre számtalan példát látni manapság. Az alapanyagot minden tekintetben liberálisan kezelő feldolgozás, ami inkább a platform, mintsem Stålenhag rajongóinak, vagy úgy általában a filmkedvelők igényeinek kiszolgálását helyezte előtérbe. Enyhén spoileres kritika.
Ki az a Simon Stålenhag?
Aki esetleg az Elektronikus állam feldolgozása kapcsán találkozna először Simon Stålenhag nevével, annak érdemes megnéznie korábbi cikkeinket a művésszel kapcsolatban. Az internetes körökben digitális festészetével nagyjából tíz éve berobbanó svéd polihisztor rendkívül egyedi, azonnal felismerhető, és sokakat megihlető látásmóddal alkot. Stålenhag képei egyszerre felemelőek és melankolikusak. Egyszerre kisszerűen hétköznapiak, mégis magasztosan elrugaszkodottak. Ebből kifolyólag pedig lágyan álomszerűek, ugyanakkor húsbavágóan realisztikusak is. Tettenérhető rajtuk a nyugodt csendesség, míg a részleteket jobban megfigyelve a nyugtalanító különösség is.
Témái között gyakran megjelenik a fogyasztói társadalom kritikája, az emberi kapcsolatok erodálódása, a technológia káros hatásai és az elmagányosodás. Stålenhag ugyanakkor nemcsak vizuális művész. Zenét szerez, videoklipet rendez, és artbookjai szövegezését is maga írja.
Egy igazi modern polihisztor, akinek a neve bizonyos körökben már jól csengő fogalommá vált.
Nem mellesleg pedig a művei alapján készült mozgóképes adaptációk elkészítésében is aktívan részt vesz.
A Mesék a hurokból Amazonos adaptációját sok szempontból lehet kritizálni. Lehet nem szeretni az antologikus formájáért, a viszonylagos lassúságáért, vagy éppen az ebből fakadó relatív unalomérzet miatt. De hogy ne lenne hű az alapanyag szellemiségéhez, az semmiképp nem állja meg a helyét. A Mesék a hurokból éppen azt veszi át Stålenhagtól, ami a festményeiről sugárzik. A hétköznapi rejtélyességet, a nem evilági hangulatot, a sosem volt retro- és neofuturista hangulatot. A svéd művész által alkotott látványvilág szinte üvölt is a mozgóképes feldolgozás után. A Russo-fivérek pedig amint lehetőségük adódott, le is csaptak az Elektronikus állam megfilmesítési jogaira. Az évek óta ide-oda tologatott projekt végül a Netflixnél kötött ki, ráadásul gigászi költségvetésből öltött testet. A végeredmény milyenségét azonban számos aspektusból megközelíthetjük. De vajon jól járhat-e bármelyikkel is bárki? Nézzünk néhány értelmezési lehetőséget!
Elektronikus állam mint könyvhű adaptáció
Már az elején érdemes leszögezni, hogy az Elektronikus állam egyáltalán nem egy rögeszmésen könyvhű adaptáció. Aki tehát ezek mentén szereti belőni egy-egy mediális váltáson átesett mű minőségét, az mindenképpen csalódni fog. Stålenhag könyvében egy tinédzser lányt és a robotját követhetjük a lepusztult, háború dúlta USA-n keresztül. A könyvben fontosabb maga az utazás, a menet közben átadott gondolatok és a végső csattanó, mint a velejéig kidolgozott háttér és történet. Az eredeti Elektronikus állam egy olyan narratív artbook, melynek számos háttérben meghúzódó gondolata van, és
sokkal kommunikatívabbak a képei, mint a szövegezés.
Érzelemvilágát tekintve egy sötét, mélabús tech-disztópia, mely a képekkel együtt kifejezetten erős hatást képes elérni. És hogy milyen lett ebből az alapanyagból a Netflix és a Russo-fivérek adaptációja? Nos, szöges ellentéte ennek.
Michelle (Millie Bobby Brown) az ember-robot háború sújtotta alternatív ‘94 egyik fiatal túlélője, a családjával ellentétben. Állami gondozottként egy nevelőszülőnél tengeti napjait. Ahogy a filmek tinédzsereitől megszokhattuk, rebellis, szarkasztikus, beszólásaival pedig nem segít saját helyzetén. A háború után a robotokat egy elkülönített zónába helyezték, jogaiktól megfosztották őket, így nem kívánatos elemek az emberek lakta területeken. Mint ahogy Stålenhag eredetijében, így itt is nagy szerep jut a Spectre nevű technológiai cégnek, amely forradalmian új drónirányító- és virtuális valóság sisakjával megnyerte a háborút az embereknek.
Lakossági bevezetése után a túlélők hamar rá is kattantak a cuccra. Mert hát ki akarna élni hús-vér valójában a világban, ha bármilyen robotikus testbe is küldheti a tudatát? Egy nap Michelle-t meglátogatja egy túlságosan is ismerős robot, aki azt állítja magáról (a maga módján), hogy az elhunyt testvére irányítása alatt áll. Michelle-nek tehát nincs más választása, minthogy nyakába vegye az országutat, és felderítse, hogy mi történt valójában.
Most akkor hű, vagy nem?
Egyáltalán nem, de ettől még lehetne jó. Stålenhag könyvének adaptálásához amúgy is rengeteg változtatásra lenne szükség az eredményes mozgóképes változat érdekében. Az Elektronikus állam hű feldolgozása valószínűleg iszonyat erős, borzasztóan hangulatos képekkel rendelkezne, melyet egy rendkívül zsigerig hatoló filmzene egészítene ki. Ugyanakkor a történet jellegéből fakadóan elképzelhető, hogy eseménytelen, hosszabb távon unalmas és egysíkú is lenne. A naplóregény és a road movie sajátosságait ötvöző mű ugyanis semmiképpen sem dúskál olyan elemekben, melyek egy mozikedvelőt a székbe szögeznének. Ettől persze még lehetne intellektuálisan kielégítő, lassú folyású, filozofikus sci-fi, amely a zsáner rajongóinak egy részét bizonyára lekenyerezné. De lássuk be, hogy ez a megközelítés kevésbé tűnik rentábilisnek, bármennyire is szolgáltasson igazságot Stålenhag eredetijének.
Mi lett akkor az Elektronikus állam film?
A fentiektől mentes, műanyagszagú, sekélyes és valójában üres 4-kvadránsos blockbuster aspiráns.
Stålenhag rajongóinak így jogosan szaladhat magasba a szemöldöke. Nem csak arról van szó, hogy a Russo-fivérek nem vették át a svéd grafikus történetét, de még a gondolatiságából sem emelnek át sokat. Amit meg igen, az megmarad a felszínesen szirupos átfogalmazásnál. Igen, a film érinti az elidegenedés témáját, a technológia káros hatásait és még társadalomkritikát is tartalmaz nyomokban. A kritika hangsúlya azonban megváltozik, és előtérbe kerül a marginalizált társadalmi csoportok helyzete, amit viszont már sokszor, jobban feldolgozva is láthattunk.
Ugyanezzel a lendülettel viszont kilúgozza és kiheréli az eredeti könyv mondandóját is. A tartalom helyére csili-vili robotokat helyez, és a melankolikus hangulatot felváltja a klisékből épülő kortárs Hollywood narratíva. Nincsenek összetett érzelmek egy tech-disztópiával kapcsolatban. Van viszont alig-alig működő zsánerkeverék és össze nem illő színészek.
De ettől jobb lett, vagy sem?
Kicsit fejtsük ki azért ennek megértése érdekében a fentebbi gondolatokat.
Spoilerekre érzékenyeknek csak óvatosan!
Milyen klisékről is van szó? Lényegében az összesről. Főszereplőként adott egy tini, aki nagyon ellene van a felette hatalmat gyakorlóknak. Ráadásul egy olyan eseménybe csöppen, amit látszólag csak ő tud megoldani. Ehhez persze menet közben kéretlen társakat is kap. Egy ex-katona, hippi csempészt (Chris Pratt), akinek a legjobb barátja egy robot (eredeti hangján Anthony Mackie), akivel a múltja alapján rosszban kéne lennie.
A gonosz egy hatalmas méretűre nőtt technológiai cég és annak vezetője (Stanley Tucci), aki külsőre leginkább Steve Jobs, természetre pedig inkább Elon Musk. A kis szedett-vedett kompánia célja pedig, hogy megdöntse a gonosz techmogul-overlord hatalmát. Ezzel végső soron felszabadíthatják Michelle halottnak hitt testvérét és a száműzött robotoknak is jogot adhatnak.
Az Elektronikus állam szinte bűzlik a kényszeres marvelizációtól, a Star Wars óta agyonhajszolt narratív elemektől,
a Spielberg (különös tekintettel az E.T.) hatásoktól és az érzelmi tompaságtól.
A Russo tesók ugyanis kétségbeesetten kapálóznak annak érdekében, hogy minél jobban bevonják emocionálisan is a nézőt. Ezzel ellentétben áll viszont az, hogy Michelle drámája egyáltalán nem tűnik hitelesnek, mint ahogy Brown Chris Prattel közös kémiája sem igazán működik. Továbbá az eredeti műhöz képest véghezvitt hangnemváltás sem áll stabil lábakon. A melankolikus road movie helyett egy sci-fi, vígjáték, akció-, és kalandfilm kockákból összetákolt valami keletkezett.
A sci-fi elemek látványban és témában még a helyükön is vannak,de akciófilmnek nem elég pörgős, kalandfilmnek nem elég izgalmas, vígjátéknak pedig nem elég vicces. Ha ennyi elemből sem sikerült valamit alkotni, az már önmagában is red flag. A valóban elképesztő látványvilág persze pár pillanatig érdekes tud maradni, de amikor kiderül, hogy a hatásvadászat mellett semmi sincs mögötte, akkor már másabb a helyzet. A rajongók mellett így a mozifanokat is cserben hagyja.
Szóval siralmas az Elektronikus állam?
Nem feltétlenül. A fentebbiek mellett lehet ugyanis egy másik olvasati irány is. Mi van azokkal a nézőkkel, akik a streaming tartalmakra ráfüggve, mindenféle elvárások nélkül szeretnének fogyasztani valami újat és látványosat? Nekik bizony megfelelő lehet. Annyit mindenképpen elér az Elektronikus állam, hogy ha elvárásoktól mentesen, a középszerhez szokottan áll neki valaki, nem igazán fog csalódni.
Sőt, akár Stålenhag rajongójaként is okozhat egy furcsa kognitív disszonanciát.
Önálló létezőként vizsgálva ugyanis a film olyannyira nem lóg ki az átlag mezőnyből (sajnos és szerencsére), hogy bizonyos körülmények között fel sem tűnnek a hiányosságai. Így elképzelhető, hogy egyeseknek (vagy sokaknak) inkább bizonyul majd egy kellemesen agykikapcsolós, túlságosan is ismerős narratívát követő, mégis egyedi látványvilágú produkciónak. 
A Netflix eddigi legköltségesebb filmje (egyes jelentések szerint 320 millió dollárból készült a film) ugyanis helyenként tényleg szép, nem élő karaktereit is hitelesen jeleníti meg, valamint Stålenhag állóképeiből is több konkrétan visszaköszön. Ilyen tekintetben azért a Mesék a hurokból még mindig inkább követendő példa. A guberarobotok horrorisztikus megjelenése üdítően intenzív, ilyesmi elfért volna még a filmben. Fiatalabbak számára azonban, akik még csak most ismerkednek a sci-fivel, akár emlékezetes, hosszan ható élmény is lehet az Elektronikus állam. A Spielberg hatások letagadhatatlanok, és a Russo-fivérek bevallottan valami hasonlóra törekedtek Stålenhag vizualitását alapul véve.
Elektronikus verdikt
Akkor most mi is lett az összenetflixezett Elektronikus állam? Kinek ez, kinek az.
A Stålenhag rajongóknak, vagy a művészetét akár csak kedvelőknek is, lehet egyenesen blaszfémia.
Alig valamit vesz át az alapmű történetéből, de ami még elkeserítőbb, hogy a szellemiségéből is. Az átlag cinefilnek, mozikedvelőnek fájdalmasan újrakérődzött klisék halmaza, mely látványos ugyan, de semmi több. Elvárásoktól mentesen viszont egy ideig-óráig szórakoztató, az átlagból sem lefelé, sem felfelé ki nem lógó tucatdarab. Amire persze már másnap nem is emlékszünk a streaming zajban.
Ez valahol már önmagában szomorú, és az eredeti mű mondandóját tekintve nem kicsit ironikus is.
Mindent egybevetve pedig akkor mi marad? Egy újabb lelketlen, a tartalmat a vizualitásra és kilúgozott üzenetekre váltó, az adaptálni kívánt művész szellemiségét fogyaszthatóan hígra redukált újragondolás. Viszont, ha már csak emiatt is többen ismerik meg Simon Stålenhag nevét és műveit, már megérte. Mert ez az ember minden figyelmet és jogdíjakból származó bevételt megérdemel.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
