A Hang nélkül íróinak legújabb horror-thrillerében Hugh Grant csak vallási kérdésekről akar minduntalan vitatkozni, azonban ez sokkal ijesztőbb és izgalmasabb annál, mint amilyennek elsőre hangzik.
Barnes és Paxton nővér (Sophie Thatcher, Chloe East) mormon hittérítőkként roppant hálátlan munkát kell végezzen: egész álló nap járókelőket próbálnak téríteni, akik jellemzően csak kiröhögik őket. Ez természetesen nem csüggeszti őket, de mégiscsak külön öröm, amikor a megnyerő modorú Mr. Reed (Hugh Grant) készséggel beinvitálja otthonába a lányokat, és alig várja, hogy a vallásról beszélgessen velük. Ám a diskurzus rövidesen Mr. Reed egyre pikírtebb kötözködésévé alakul, ami mögött egy sokkal gonoszabb játszma is felsejlik annál, mint hogy a bácsi észérvekkel megkérdőjelezi a hitüket.
Kiknek másnak is köszönhetnénk 2024 egyik igazi formabontó horrorját, mint az elmúlt évek egyik legnagyobb hatású formabontó-horrorja, a Hang nélkül írópárosának, Scott Becknek és Bryan Woodsnak, akik ezúttal a rendezői széket is elfoglalták. Az Eretnek azonban nem a műfaj horizontját vágyik tágítani, hanem inkább azzal tűnik ki a mezőnyből, hogy mennyire a zsáner-ösztönök ellenében irányítja ezt a számos ponton rendkívül kommersz irányba is letéríthető alapötletet. Igazi írói filmmel van dolgunk, amely többet törődik a dramaturgiai sziporkázással, mint az ijesztgetéssel – nem mintha az A24 égisze alatt jumpscare-ektől hemzsegő konzumhorrorokkal bombáznának minket, de az Eretnek minimalizmusa így is szembeötlő.
Gyakorlatilag egy színpadra is állítható kamaradráma bontakozik ki előttünk: a játékidő jelentős részét egyetlen ház néhány helyiségében, ugyanazzal a három szereplővel töltjük, és két felvonáson keresztül Hugh Grant jutalomjátékát hallgathatjuk arról, hogy minden egyház az átverésről szól.
Mindazonáltal az élmény maximálisan filmszerű: a díszletek (sokszor szintén a maguk lecsupaszítottságában) messze több mint jelzésértékűek, itt minden egyes gyertyának is szerepe van, minden egyes furcsa építészeti megoldásra is rácsodálkozunk, Beck és Woods az utolsó négyzetcentiméterét is belakja az Eretnek világának. A hangsúly azonban természetesen Mr. Reeden és az ő nagymonológjain van: az antagonista (pszeudo-)intellektuális eszmefuttatásainak szerkesztése és ritmusa hibátlan arányérzékkel van belőve arra a határra, ahol még éppen nem válik fárasztóvá és mindig pont úgy marad nyitva, hogy érdeklődően várjuk a folytatást. Az írópáros egyben pazarul játssza ki a vele szemben ülő hittérítőkre Mr. Reed sorait, tökéletesen megragadva, hogy a férfi némileg kézenfekvő valláskritikája hogyan nyer baljóslatú felhangokat, amennyiben azt nem egy online fórum közönségének, hanem az otthonába csalt két fiatal lánynak kell meghallgatnia. A két másik főszereplő karakterén éppen annyit formálnak az alkotók, hogy néminemű személyiséggel ruházódjanak fel, de még kellően semlegesek maradjanak. Hiszek ők a fináléig nem annyira cselekvő szereplők, mint elsősorban nézőponti figurák, akik passzivitásuk révén teremtik meg a néző számára az azonosulás lehetőségét Hugh Grant one-man-showjában. Mindazonáltal vitathatatlan, hogy Sophie Thatcher és Chloe East rémült reakcióinak hitelessége szintén kulcseleme az élménynek, és a Beck-Woods páros egyet sem szalaszt el ezen pillanatok közül.
Az Eretnek ilyenformán is folyamatosan párbeszédben van önmagával, keretezi Mr. Reed sorait. Ezt az önreflexiót azonban nem a Deadpool-féle oldaldbabökögetős-kiszólogatós intertextualitásban érhetjük tetten, hanem saját maga folyamatos újraelemzésében. Amikor orbitális parasztvakításnak gondolnánk valamit az antagonista részéről, ő rögtön lecsapja a labdát: “azt gondoljátok, hazudtam – nos, igen, méghozzá azért, hogy bizonyítsam nektek…” – és azonnal egy újabb rétege nyílik a játszmának. Ha pedig nem ő, a lányok világítanak rá az előadás hol csak szimplán logikátlan, hol valami sokkal sötétebbet ígérő ellentmondásaira. Az Eretneknek nézőként is igen nehéz túljárni az eszén, és ezt nemcsak narratív furfangjaira kell érteni, hanem szimbolizmusára, a látványelemeiben vagy hangzásában megbúvó részletekre
– mintha egy divatos szabadulószoba végigjátszását néznénk, ahol azonban éppen az a csattanó, hogy nincs kiút.
A maga nemében bravúros húzás ez a fajta horror-műfajiság: ahogyan az első perctől kezdve sejtjük, hogy itt nem igazán várható pozitív végkifejlet, nem lesz menekvés akkor sem, ha okosan válaszolsz vagy választasz ajtót – de a lányokkal együtt mi is mindvégig hisszük, hogy talán létezik olyan opció, amiért érdemesebb menni Mr. Reed játékával, mint nekiállni sikoltozva rángatni a lakatokat. Az Eretnek éppen ezért roppant okos film annak dacára, hogy semmiképpen nem doktori disszertáció-mélységű vagy Martin Scorsese-ien eposzi léptékű elmélkedés a hitről és vallásról – azonban a ritka példája annak, amikor egy film tematikailag is (majdnem) tökéletesen képes alátámasztani, amit műfajilag megvalósít. Elvégre hány olyan horrort láthatunk, amely tetszőleges sátánista jelképek bedobálásával próbál hatást kelteni (az elevated horror kedvenc témája, a gyász hasonló leolcsósításáról nem is beszélve), ehhez képest az Eretnek tényleg nemcsak egy redditor-monológ a vallással kapcsolatban, hanem a teljes élmény a szövegkönyv retorikai brillírozásától kezdve az első látásra öncélú kamu-ijesztgetésekig azt piszkálja, hogy miben és miért hiszünk, és mennyire megingatható ez a hit.
Beck és Woods mintha némileg az Örökség által elindított A24-horrortrendből űzne gúnyt (ld. pl. legfrissebben a Longlegst), ahol a forma eleve kissé a mondanivaló hiányát hivatott palástolni.
Esztétikai döntéseik ugyanis számos esetben hasonlóan markánsak, azonban már-már bevallottan csak figyelemelterelésül szolgálnak, hogy ezzel is még jobban a tartalomra irányíthassák a fókuszt. Ezért is letaglózó, ahogyan ez a tudatosság a fináléra tökéletesen szertefoszlik, és az utolsó néhány dramaturgiai húzás úgy fest, mintha pénzfeldobással választották volna ki egy megpenészedett konzumhorror-szabálykönyvből. A befejezés nemcsak nem támasztja alá vagy teljesíti ki az addig látottakat, de egyenesen megkérdőjelezi az alkotói bizonyosságot azok hátterében.
Az Eretnek már csak ezért sem lesz instant klasszikus, de azt sem kell lesajnálóan felróni neki, hogy eleve nem is tört ekkora babérokra. Sőt, éppen azért szerethető, mert a túlgondolt-túljátszott horrorokkal ellentétben itt tényleg úgy borzonghatunk két órán keresztül, hogy közben még kicsit az elménket is felrázza, és akár még a hit és a vallások mibenlétéről is kedvünk támad vitatkozni másokkal. Csak remélhetőleg nem úgy, hogy bezárjuk őket a házunkba.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
