Az Uzumaki Junji Ito azonos című mangájának régóta készülő adaptációja nem az, amire a rajongók vártak: bár jól indul, elkapkodja a történetet, nem beszélve az animáció minőségének zuhanásáról.
Junji Ito a modern horror megkerülhetetlen alakja. Morbid, torz képregényei – mangái – rémületet, ámulatot, nyomasztást és bizarr érzések tömkelegét hordozzák magukban, undorító és félelmetes jelleggel ruházva fel gyakran hétköznapi dolgokat. Kifacsart társadalomkritikái a japán társadalomnak (bár nem csak annak), amin keresztül egyéni és társadalmi tébolyokat egyaránt vizsgál – mindezt pazar, monokróm grafikákkal. Junji Ito mangát lapozni durva élvezet: bármelyik lap valami igazán hátborzongatóval szembesíthet, akár a testi, akár a kozmikus horrorról legyen szó. És ha bírjuk is az ilyet, biztosan lesz egy olyan kép, amitől kiráz a hideg. Műveinek jellege és sikere miatt is adja magát, hogy animét csináljanak belőle, de valahogy sosem jött el az ideális adaptáció, hiába voltak rajzfilmes és élőszereplős próbálkozások. Ito magnum opusa, az Uzumaki (japánul a „spirál”) sokak szemében ez lehetett volna, de a sors kegyetlen tréfát űzött: egy briliáns nyitány után csalódás és bénázás következett.
A négyrészes anime nagyjából a manga narratíváját követi, bár bizonyos részeknél eltér tőle, egyfajta remixként funkcionálva amellett, hogy kihagy részeket. A sztori lényege azonban maradt az eredeti. Kirie Goshima egy középiskolás lány, aki Kurouzo-choban (vészjóslóan, szó szerint „fekete örvény város”) él barátjával, Shuichi Saitóval, aki egy szomszédos településbe jár suliba. Városukban egyre furcsább, spirálok körül forgó események történnek. Kezdetben apró forgószelek suhannak végig az utcákon, míg a vízben örvények keletkeznek. Shuichi apja megszállottjává válik a spiráloknak, és olyan tárgyakat keres, amik tartalmazzák a mintát: megkavarja a vizet kádjában, vagy épp kiakad, ha nincs norimaki – egyfajta körkörös mintát tartalmazó halrúd – a levesében. Ez a megszállottság fokozatosan árad szét közvetlen környezetükben, majd az egész városban, hogy egyre intenzívebb és elborultabb események szemtanúi lehessünk,
amelyek középpontjában mindig egy spirál áll.
Az Uzumaki története és tematikája bámulatos. Junji Ito alapműve mesterien emel egy teljesen hétköznapi és átlagos alakzatot valami mélyebbé, ördögibbé. Kiválóan játszik annak síkbeli és térbeli alakjával, és óriási kreativitást alkalmaz, hogy kifordítsa magából. Ito tudatosan bánik szimbólumaival, gyakran a természetest téve természetellenessé, a szépet rusnyává, az átlagost különlegessé. Egy zaklatott, lassú mozgású és észjárású diák csigává változik, ahol hátából a spirál csigaházzá növi ki magát. A japán mangákban és animékben az arcokra rajzolt kis „forgók” kedvességet, vidámságot szimbolizálnak, míg itt a tébolyt. Az egyik szakaszban Kirie haja önálló életre kel, egyenes szálai begöndörödnek, majd fürtjei átveszik felette a kontrollt, sőt, bántják, ha nem engedelmeskedik – utóbbi a tipikus japán szépségideál, a yamato nadeshiko torzítása. A jelenségek azonban „nyugati” szemmel is működnek, ugyanis elég általánosak ahhoz, hogy azonosulhassunk velük. Elvégre mindenhol vannak spirálok: a fákon és növényeken, az ember ujjain, hallójáratában vagy agytekervényein, az épületeken és egyéb tárgyakon – ha pedig aktívan keressük, akkor méginkább beleláthatjuk mindenbe őket.
Junji Ito mangája az egyének és közösségek szintjén vizsgálja a megszállottságot, a tömegpszichózist és az ezzel járó következményeket. A város átka egyfelől valós, de kiváló tükre annak, hogy miként omolhat össze egy-egy személy, majd egy-egy csoport, majd a teljes társadalom. Ezeket mind lovecrafti kozmikus horrorral, valamint japán mangakák műveinek stílusával itatja át, hogy valami igen egyedit alkosson. A végeredmény pedig az ismerős dolgok rémisztő kicsavarása, amiben gyakran saját szokásaink, viselkedésünk is visszaköszön. Családi viták, szerelmi megszállottság, zaklatás válik egyre durvábbá, egyre felfoghatatlanabbá, miközben az érintettek bele-beleszoknak ebbe az egészbe. Ito kiválóan szemlélteti, hogy bármilyen durva dolgot is látunk, bele tudunk törődni. Hogy ez jó vagy rossz, mindenki maga dönti el, de egy biztos
– mindig van lejjebb.
Az Uzumaki animével a gond, hogy míg kezdetben hűen követi a manga ütemét, a maradék három rész egyfajta rohanássá válik, ahol az alkotók mintha csak ki akarták volna pipálgatni a képregény durva jeleneteit, gyakran kontextus nélkül. Bizonyos elemek csak úgy felbukkannak, és a forrást nem ismerő nézőként nemigen lehet őket hova tenni. Máskor csak úgy pörögnek az események, nincs egy lélegzetvételnyi szünet sem, ami hagyná, hogy a karakterekkel együtt mi is emésszük és feldolgozzuk a látottakat. Érthető, hogy bizonyos szegmenseket kivágtak – ez minden adaptáció elkerülhetetlen része –, de furcsamód fontos, kontextust vagy hangulatot teremtő szegmensek kerültek ki. A karakterek így gyakran tűnnek irracionálisnak vagy hisztérikusnak, míg a forrásanyagban jobban ki van dolgozva viselkedésük háttere. Shuichi például a történések tragikus áldozata, aki egyszerre nézi végig világa összeomlását, miközben felismeri a jeleket és érti, hogy mi várhat még rájuk – ez pedig megtöri és gyakran kiábrándulttá teszi, aki inkább magányosan befordulna. Az animében azonban inkább megszállottnak tűnik, aki egyfajta modern Kasszandraként üvöltözik, de senki sem hisz neki.
Az Uzumaki legnagyobb áldozata azonban az animáció és a képi világ. Míg a premier epizód gyakorlatilag mindent eltalált, a második rész erősen mémelhető képsorokkal ajándékozta meg az internet világát – és büntette meg a rajongókat. A maga meta módján szinte káprázatos, hogy milyen módon kerül a lejtmenet örvényébe a minőség – mintha egy rossz vicc nem akarna leállni. A harmadik és negyedik epizódok jobbak, de azok sem jók – leszámítva egy kiváló epilógust, ami az animáció minőségében, a hangulatban és tematikájában is tökéletesen illeszkedik az egész műhöz annak ellenére, hogy kizárólag az animéhez csinálták. Ami a premier és a finálé között történik azonban, azt rossz nézni. Például könnyen észrevehető, hogy a haladást statikus képek fel-le mozgatása szemlélteti, míg egy – papíron – drámai mélybe zuhanást a figura képének lekicsinyítése; mintha egy JPG-t húznának össze. Gyakran rossz a tátogás is, bizonyos jelenetek pedig olyanok, mintha még az utómunka előtt látnánk őket: gyenge a minőségük, illetve elütnek az animált részek a hátterektől. Az egész összecsapott, és méltatlan a manga hagyatékához. Pláne, hogy kb. 25 éve várat magára az anime adaptáció, aminek a tényleges megalkotása végül 5 éve indult el az Adult Swimnél. Elsőre azt gondolnánk, hogy a kimagasló és egységes minőség miatt kellett ennyi idő. Jason DeMarco executive producer egyébként nyilatkozott a minőségi romlásról, és kifejtette, hogy inkább úgy döntöttek, kiadják így – mert túl sok munka volt már benne. Azt is tudni, hogy más stúdió ügyködött az első részen, és más a többin, ráadásul a kreatív vezetők is változtak részről részre. Ami konstansan remek, az Colin Stetson príma, hangulatfestő,
a nyomasztást aláhúzó, de felül nem író zenéje.
Az Uzumaki furcsa érzések örvénye lett – és nem jó értelemben. Egy príma nyitás után minőségi romlás, kaotikus felépítés, elkapkodott események, és így zavaros hangulat és mondanivaló következik. Förtelmesnek nem mondanám, de látványosan gyenge ahelyett, hogy látványos lenne – aminek megvalósíthatóságáról az első rész tanúskodik. Szomorú, hogy a háttérben olyan kavarások, olyan bakik és problémák lehettek, amik rányomták bélyegüket a végeredményre, ismét csak igazolva Junji Ito adaptációinak átkát: ezt sem sikerült megvalósítani. Ha nem ismered a mangát, akkor is érdemes megnézni az első részt, de a folytatás káosza nehezen lesz követhető és emészthető. Ha ismered, akkor pedig állj meg a nyitánynál, mert minden, ami utána jön,
csak fájni fog.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
