Amikor a sitcomok között is kezdenek eluralkodni a spinoffok, rebootok és remake-ek, kifejezetten örömteli olyan vígjátéksorozattal találkozni, amely nem valamilyen franchise része, nem is feldolgozás, hanem valamilyen eredeti ötlet van mögötte, és próbál legalább egy kicsit eltérni az átlagtól. Pontosan ezt nyújtja a nálunk a Disney Plus kínálatában elérhető Még nem halott, amely az Én és Mr. Darcy szerzőjének, Alexandra Potternek Confessions of a Forty-Something F##k Up című regényét dolgozza fel, némi természetfelettivel megspékelve. Évadkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A holtak visszatérése és megidézése azon dolgok közé tartoznak, amik valószínűleg mindig is izgatták az emberek fantáziáját, így aztán érthető módon a szellemek hálás témának számítanak. Persze többnyire horrorok és thrillerek alapanyagául szolgál ez a tárgykör, de azért készült néhány emlékezetes dráma és vígjáték is a kísértetekről: ott van mindjárt a kultfilm Ghost, Ricky Gervais Kísértetváros című komédiája, a Szellemekkel suttogó sorozat vagy a Pixar néhány éve bemutatott Cocója.
Nem egyszerű tehát újszerűt alkotni a szellem-témában, a Még nem halott készítőinek ez mégis sikerül, méghozzá egyszerűen úgy, hogy az elődöktől eltérően nem valamilyen nagyívű történetet mesélnek el, hanem egy szimpla – és a természetfeletti elemeket leszámítva egészen hétköznapi – sztorit.
A főszereplőnek, Nellnek (Gina Rodriguez) ugyanis nem kell valamilyen rejtélyt vagy bűntényt megoldania. Egyszerűen csak az életben – munkában, kapcsolatokban – elboldogulnia, és ebben kap segítséget a holtak kísérteteitől.
HIRDETÉS
Maga az alapszituáció is teljesen mindennapi: hősnőnk egy amerikai újságíró, aki több éves angliai tartózkodás után költözik haza az Egyesült Államokba, miután véget vetett korábbi kapcsolatának. Régi munkahelyén visszafogadják ugyan, de csak a gyászhíreket bízzák rá, aminek az a nem várt következménye lesz, hogy sorra megjelennek neki az elhunytak szellemei, és egészen addig vele is maradnak, amíg meg nem írta a nekrológjukat. A kísértetek bölcsességét használva navigál a hétköznapokban, amit a szakítás mellett egy kellemetlenkedő lakótárs (Rick Glassman) és a legjobb barátnőjével (Hannah Simone) való kapcsolata miatt féltékenykedő főnöke (Lauren Ash) is bonyolít.
A Még nem halott óriási pozitívuma, hogy hiányoznak belőle egy átlag sitcom irritáló jellegzetességei: itt nem hallani konzervnevetést, a karakterek pedig nem változatlanok, és van egy átfogó történet, azaz a cselekmény tart is valahová, és nincs minden helyzet és szereplő túlságosan karikírozva.
Márpedig kifejezetten üdítően hat, hogy az alkotók az – egyébként a műfajra jellemző módon hasonló felépítésű – epizódok cselekményét az egész évadon átívelő sztorival fűzték össze. Az egyes szellemek ugyanis minden esetben tanítanak is valamit Nellnek, felnyitják a szemét egy bizonyos dologra, ezek pedig végül is segít neki, hogy az utolsó részre túltegye magát legutóbbi kapcsolatán.
Emellett külön örvendetes olyan vígjátéksorozatot nézni, amely úgy tud poénra venni hétköznapi szituációkat, hogy azok továbbra is életszagúak maradjanak, és ne tűnjenek színpadi szkeccsnek. Azért az ilyesmi nem hiányzik teljesen ebből a szériából sem, Nell főnökének karaktere ugyanis karikatúra szerűen sablonos, de még az ő jelenetei közel sem mindegyiken érződik a klasszikus sitcomos eltúlzás. Ezt az egy kivételt leszámítva azonban a sorozat alapvetően hús-vér figuraként, nem pedig sztereotípiákként kezeli a karaktereit. A legjobb példa talán a hősnő lakótársa, Edward, aki egy Sheldon Cooper-szerű figuraként tűnik fel, de az évad előrehaladtával értékelhető jellemfejlődést mutat.
Az életközeliséget erősítik a színészi játékok is, az átlag vígjátéksorozatokkal ellentétben ugyanis itt sokkal visszafogottabbak az alakítások, nem jellemző a túlzott gesztikulálás és mimika. Rodriguez minden erőlködés nélkül játssza a főszerepet, lényegében önmagát adja, Glassman hihetően és nem parodisztikusan alakítja az autistát. Simone és a Nell másik kollégáját játszó Joshua Banday időnként egy kissé manírosak hat, de csak épp annyira, hogy ne legyen zavaró.
Az életszerű karaktereknek és történeteknek köszönhetően a sorozat, ha újat ugyan nem is tud mondani a szakítás utáni újrakezdésekről vagy a különböző kapcsolatokról, de jóval átélhetőbb és emberközelibb, mint a mostani szériák többsége.
