Holnap kritika: Empátia és életigenlés a túlvilágról

Dél-Korea az ázsiai országok között is kiugró öngyilkossági és depressziós rátákkal rendelkezik, ráadásul nagymértékben küzd azzal a problémával, hogy a mentális egészség ápolását stigma övezi. Becsült számok szerint kétmillió körüli a klinikai depressziós betegek száma, de csak nagyjából ötvenezret kezelnek szakemberek. Segítséget kérni kínos, sokszor gyengeségnek tartják, így sokkal kevesebben próbálkoznak vele. A depresszió kérdése pedig talán még égetőbbé vált az utóbbi években, amikor a COVID-19 járvány, a vele járó bezártság és bizonytalanság még a stabil pszichés alkatú embereket is megviselte. 2022-ben pont ezért számít nagyon aktuálisnak a Holnap című sorozat.

A történet egy túlvilági válságkezelő csapatról szól, a kaszásokról, akik azt a feladatot vállalták, hogy a lelkeket nem elvinni, hanem megmenteni próbálják – olyan embereket keresnek, akiknek „magas a negatív energia szintje”, vagyis nagy eséllyel követnek el a közeljövőben öngyilkosságot. Belemennek az emlékeikbe, szembesítik őket az életük értékével, és megpróbálják lebeszélni őket a döntésről, mielőtt túl késő lenne. A főszereplő, Joon Woong, egy elkallódott fiatal fiú, aki hiába keres munkát, mindenhol elutasítják, az anyja is semmirekellőnek tartja. Egy nap viszont, amikor megpróbál megmenteni egy hídról leugrani próbáló hajléktalant, véletlenül ő maga is átbucskázik a korláton és kómába kerül, félig az élők, félig a holtak világában rekedve. A túlvilági iroda, a Jumadeung ura, a Jáde Császár felajánl neki egy lehetőséget – fél éven át segítsen a csapatnak embereket menteni, cserébe visszaadja az életét… Joon Woong pedig innentől kezdve belesodródik a Jumadeung zavaros ügyeibe, és ahogy ő maga, úgy a néző is kicsit élők és holtak világa között ingázik – miközben minden epizód elmesél egy élettörténetet, egy-egy öngyilkosét, akit megpróbálnak visszahúzni a szakadék széléről, megismerjük magukat a kaszásokat is, és az ő, sokszor nem kevésbé tragikus sorsukat. 

A történet alapjául Llama azonos című webtoonja (Koreában népszerű internetes képregény) szolgált – a sorozat sok változtatást eszközölt az alapanyaghoz képest. Egyes történeteket is kicsit átdolgoztak, és jelentősen mélyítették az átívelő szálakat, különösen a válságkezelő csapat vezetőjének, Goo Ryeonnak, és a holtak lelkeit szállító kaszások egyik magasrangú tagjának, Park Joon Gil-nek hátterét – ez utóbbi visszatérő mellékszereplőből az egyik főszereplővé is emelkedett. Sajnos az eredeti mű egyelőre nem jelent meg magyarul, de talán reménykedhetünk benne, hogy a sorozat sikere egy nap ezt is elhozza.

A Holnap talán legnagyobb erénye az a végtelen empátia és határozottság, amivel a témájához nyúlt. Egyetlen pillanatra sem hagyja jóvá az öngyilkosságot, nem állítja, hogy bármilyen helyzetben megoldás vagy helyes döntés – a túlvilágképében is, a pokolban „örökös megbánás” vár azokra, akik így döntöttek. Egyúttal azonban nem fogalmaz meg ítéletet, nem állítja be gyengeségnek vagy ostobaságnak sem.

Az epizódszereplők érzelmei és problémái átérezhetőek és reálisak, mindannyian lépésről lépésre jutnak a szakadék szélére, és rendkívül változatos okokból. Látunk itt veteránszindrómát, PTSD-t, iskolai zaklatást, fizikai és érzelmi abúzust, társadalmi kitaszítottságot és közösségi nyomást, fiatalokat, időseket, különböző szociális helyzetekben, és különböző történelmi korokban, mert a reinkarnációs történetekkel és visszatekintésekkel az időben is sokat utazunk. Mindegyik történet egyedi, de mindegyik emberi, érzékeny, és minden karakterért lehet izgulni. Minden esetben kapunk egy kis rejtélyt, a főszereplőknek fel kell deríteni, hogy mi is történt az illetővel, miért sodródott oda, ahová, és hogyan lehetne hatni rá: különösen érdekes, és fontos az a gondolat, hogy az öngyilkosságtól egy lépésre sokszor már nem segít, ha az ember görcsösen próbálja lebeszélni az ugrani készülőt. Hol drasztikusabb és fájdalmasabb szembesítés, hol megértés, beszélgetés, az élet értékének kézzelfogható megmutatása, amelyek vissza tudnak húzni, de a kényszer már nem segít. Az életet választani kell. 

A Holnap hatni akar az érzelmekre, mindegyik epizódját meg lehet kicsit könnyezni, de egyúttal nem válik giccsessé, vagy elcsépelten drámaivá.

A visszatérő karakterek szórakoztatóak és jól működnek csapatként – miközben maga a téma nagyon komoly. Az ő dinamikájuk azért csempész egy kis humort a történetbe, az egymásnak adott becenevektől kezdve a főhős pocsék főztjének szidásáig. Goo Ryeon maga nyers és határozott, de újra és újra megmutatja az érzékenyebb oldalát, idővel pedig belelátunk, hogy nagyon mély, és nagyon messzire nyúló problémái vannak. Kim Hee Sun gyönyörű a szerepben, jellegzetes, halványrózsaszín hajával, élénk sminkjével, és bő zakóival bármikor felsétál a színre, azonnal övé a jelenet. Choi Joon Woong (Ro Woon), a főszereplőnk, kicsit jelentéktelenebb, egyszerűbb karakter – nagyszájú, forrófejű és abszolút jóindulatú, akinek megvannak a maga nehézségei az életben, de rendületlenül optimista. Egyszerre a reményt és az egyensúlyt képviseli a csoport vezére mellett, olyan mértékig ellentétes személyiségek. Aki már kicsit unja az átlagember főhősöket, annak kezdetben bosszantó lehet, mennyire fejjel rohan a falnak, de még így is jó nézni, ahogy fokozatosan tanulnak egymástól, és mindketten változnak – Joon Woong némileg megkomolyodik, hatékonyabb lesz, ténylegesen felnő, Goo Ryeon pedig egyre pozitívabb, bizakodóbb, nyíltabb emberré válik. Lim, a csapat harmadik tagja ugyancsak megkapja a saját küzdelmeit és fájdalmas hátterét, Yoon Ji On pedig karakteresen alakítja – ha nem is ér fel Kim Hee Sun karizmájához, de emlékezetes és érzékeny a játéka. Park Joon Gil (Lee Soo Hyuk) pedig bár jóval kevesebbet szerepel, de azokban ő is képes magára vonni a figyelmet – hosszú kabátokban, talpig feketében, mosoly nélkül is kezdettől érezni rajta, hogy valami furcsa, valamit nem tudunk, és az meghatározó lesz a történet szempontjából. Mikor pedig kiderül, már érte is folyamatosan izgulhatunk, és reménykedhetünk a boldog végkifejletében. A fő négyes teljes mértékben viszi a hátán a sorozatot, de az epizódszereplők stabil hátteret adnak nekik, mind természetesen, hitelesen játszanak. Jóformán nincs üresjárat, nincs gyenge alakítás, az egész sorozatról süt az igényesség a színészek összeválogatásában is.

A Holnap nem kifejezetten látványfilm, de az urban fantasy hangulatot azért megkapjuk tőle, vannak menekülések széteső emlékekben, néhány harcjelenet és izgalmas kameramozgás is, ami megadja az alaphangulatot. A történelmi epizódoknál a díszletek és a jelmezek is gyönyörűek, korhűek, pontosak, beszéljünk akár a második világháború sötét képeiről, vagy a távolabbi múltról. A Jumadeung épülete nem kifejezetten látványos, de tökéletesen illeszkedik ahhoz, ahogy a néző egy modern, koreai túlvilágot képzelne. Okoz pár meglepetést, de a csavarok a mitológiai háttéren is átgondoltak és kreatívak: nagyon szórakoztató, amikor a főszereplővel közösen döbbenünk rá, hogy a mitikus Jáde Császár, a fehérköpenyes főisten valójában egy idősebb nő alakját preferálja, és remek reflexió a már említett mentális egészség stigmára, amikor a kaszások összes csoportja lelkesen gúnyolja a válságkezelőket, és szidja a bolond és gyenge embereket, akikért küzdenek. Villanásokat kapunk csak a pokolból magából, de az is bőven elég, hogy átadja amit kell – a világépítés nem fontos része a sorozatnak, de ahol szükség van rá, ott igényes és konzisztens.

Érdemes még kiemelni a szereplők közti kapcsolatokat – a koreai drámák között abban is különleges a Holnap, hogy képes volt nagyon visszafogottan, és egyúttal nagyon meghatározónak ábrázolni a szerelmet. Bár vannak romantikus szálak, a színészek között működik a kémia, az egyik ráadásul fontos motivációs elem is a karakterek életében, ezt sem viszik túlzásba. Nem tolakodó, végig mellékszálon marad, legalább annyira rejtély, mint szerelmi történet: a néző végig próbálja kideríteni, pontosan mi történt, összerakni a részleteket, és pont ezért a Holnap fogyasztható marad azok számára is, akik kifejezetten nem szeretik a romantikus sorozatokat. A barátságok, mentor-tanítvány kapcsolatok, esetenként szülői viszonyok ugyanannyira fontosak és értékesek, mint a szerelem, ezt a hozzáállást pedig jó látni.

Talán az egyetlen erős gyengeség, ami felróható a szériának, az az antagonisták kezelése. Van ugyan egy főgonosznak nevezhető figura, aki segít lezárni az átívelő szálat, de a karakter nem kifejezetten karizmatikus vagy fenyegető – úgy, hogy vele szemben Goo Ryeon, vagy Park Joon Gil kiállásával rendelkező főszereplők állnak, egy pillanatig sem hihető, hogy van esélye ellenük. Nehéz komolyan venni, néhol a viselkedése is kicsit komikus, és a jelenléte a cselekményben sem elég, hogy igazán izgalmas legyen. Ennek az is lehet a szerepe, hogy felismerjük, a sorozat igazi, nagy ellensége nem egy külső, rémisztő figura, hanem a karakterek maguk – de nem biztos, hogy ezt az üzenetet úgy lehetett a legjobban hangsúlyozni, hogy a kiváló forgatókönyv végére beszúrunk egy vérszegényebb összecsapást.

A koreai drámáknak gyakran meghatározó része a zene, és az OST a Holnap esetében is kellemes, de nem kiemelkedő, nem elsősorban azért érdemes megnézni. A látványvilághoz hasonlóan hangulatos, jól kiszolgálja az üzenetet, viszont alá is rendelődik annak – pont a téma súlya miatt ez talán így is a legjobb.

Sok film és sorozat tanulhatna abból az érzékenységből és természetességből, amit ez a sorozat átad, és tökéletes mind arra, hogy az ember sírdogáljon kicsit, mind arra, hogy rádöbbenjen, azért mégis szép az élet, mégis van remény, és mindig érdemes küzdeni a holnapért.