Az Átjáróház központi témája a halál, ennek ellenére viszont életteli, imádnivaló és szórakoztató, köszönhetően egyediségének, hangulatának és a színészi játéknak.
A műfaji hibridek szépsége, hogy nemcsak az eltérő sajátosságokkal tudnak játszani, hanem a nézői elvárásokkal is. Ha látott valaki már tíz romantikus vígjátékot, akkor a tizenegyedikre már konkrét elképzeléssel ül be. Egy kísértetfilmnél visszatérő, ijesztgető vagy épp a hátrahagyott traumáik miatt lamentáló szellemekre számít – és így tovább. Az Átjáróház egy – mindkét értelemben – szellemes romantikus különlegesség, ami nagy eséllyel egyáltalán nem olyan, mint amit elképzelsz.
A történet főszereplője Krisztián (Bárnai Péter), akit fogadott „nénje”, az erősen – a legjobb értelemben vett boszorkányos beütésű Ilona (Kútvölgyi Erzsébet) nevelt fel, miután kimentette szülőkórházának lángjaiból. Krisztián babakorában már találkozott Ágival (Rujder Vivien), akivel hirtelen újra összehozza a sors – épp akkor, amikor „hősünk” munkát kap a városi hullaház éjjeli őreként. A címadó átjáróház felügyelőjének azonban több a feladata, mint küzdeni az alvás ellen: segítenie kell a visszatérő lelkeknek teljesíteni utolsó vágyukat. Ha ez megvan, mehetnek a túlvilág oltalmába; ha nem, felfalja pszichéjüket a galád boncmester, egy ördögi démon. Az alaphelyzetet tovább bonyolítja, hogy Ági egy félresikerült randikísérlet következtében meghal egy buszbalesetben, így Krisztián kötelességei teljesítése mellett a lány szellemével kezd el kapcsolatot ápolni: az életben nem ismerhette meg, de eljött a remek lehetőség. Ketyeg azonban az óra is, elvégre a boncmester feni Ágira is a fogát, így ha Krisztián nem leli meg lelki nyugalmának nyitját, akkor örökre elveszíti őt:
persze amúgy is, de nem mindegy, hogy örök kín vagy megnyugvás vár rá.
Az elképesztően frappáns felütéshez egy kiválóan realizált, erősen mágikus realista megvalósítás társul. Bár az alkotás nincs konkrétan térben és időben elhelyezve, Budapest egy szocreál verziójában járunk, ami saját realitásának síkján létezik. Ilona hollóval küld uzsit – és dunakavicsot! – Krisztián után, keze legyintésével mozdít el tárgyakat és egy fekete kecske tereget helyette remeken. Galla Miklós kelti életre a hullaház vezetőjét, akit az nem zavar, hogy Krisztián valamiért egy hullahűtő-tálcán aludt – de az igen, hogy munka közben tette ezt. Főhősünk is elég gyorsan elfogadja a visszatérő lelkek létezését, így a film nem pazarol értékes perceket arra, hogyan viaskodik az új helyzetével. Mindent áthat egy különleges, meseszerű, varázslatos hangulat, ami meglepő módon kiválóan passzol a múltszázad fővárosához. Látszik, hogy Madarász Isti precízen és konkrét elképzeléssel álmodta vászonra az Odakint sötétebbről is ismerhető Veres Attila eredetileg horroként induló forgatókönyvét, megtöltve aranyos, szórakoztató és őszinte pillanatokkal. A kiváló operatőri munka, a szuper hang- és zörejvilág, valamint a remekül megvalósított effektek pedig csak hozzáadnak a teljes hangulathoz.
Az alkotáson óriásit dobnak a színészek alakításai. Működik a kémia Bárnai Péter és Rujder Vivien párosa között, és bár párbeszédeik néha elég gyengék, összeségében átjön, hogy mit is esznek egymáson. Kútvölgyi Erzsébet príma Ilona, és tökéletesen találkozik a panellakásban lakó, hangos, enyhén mogorva de szeretettel teli nagynéni és az okkultot jól ismerő boszorka hibridje. A fő stábon túl ismerős arcokat lehet felfedezni mellékszereplőkként, mint Kulka János, Árpa Attila vagy Dobó Kata. Mellettük pedig jelentősen hozzájárulnak a film lelkéhez a halottasház rezidensei: a megoldásra váró lelkek, akik jópofa, de erősen fekete humorú epizódokon keresztül mesélik el, hogy mi köti őket a halandókhoz. Összességében nagyon szerethetővé teszi az egészet ez az emberi, könnyed hangulat – pedig rengeteg benne a halál.
Ezt a szuper műfaji hibridet leginkább játékideje tartja vissza. A közel két órás film utolsó 20-30 perce mellett nagyon nehezen lehet érvelni. Se tartalomban, se mondanivalóban nem ad hozzá az alkotáshoz – sőt, megtöri az egyébként dinamikus, lendületes menetét. Átfordul kissé a kötelező, klisés jelenetek „kipipálgatásába”,
de szerencsére nagyon rossz szájízt azért nem hagy maga után.
Az Átjáróház egy kedves és szeretnivaló film a halálról és életről, a be nem teljesedett vágyakról, a magányról és elzártságról, és persze a szerelemről. Alkotói egy imádnivaló csomagba rakták az egészet, így nemcsak cselekménye és humora szórakoztató, hanem megvalósítása is. A kiváló, együtt remekül működő színészeknek, ötletes világának és általánosan pazar hangulatának köszönhetően egy szuper műfaji hibrid lett, ami a legtöbb klisén is kreatívan csavar egyet.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.