A Nincs baj, drágám forgatásának körülményei szinte érdekesebbek, mint maga a film, ami már többször elsütött gondolatokat hasznosít újra, mindezt kifejezetten unalmasan.
A pszichológiai thriller egy kényes műfaj. A rendezőnek folyamatos kötéltáncot kell járnia, hogy fenntartsa a feszültséget addig, amíg egy nagy csattanó a feje tetejére nem állítja a narratívát, hogy teljesen újra értelmezzük az egész alkotást. Ha működik, akkor nem csak, hogy emlékezetessé teszi a sztorit, hanem betekintést enged az emberi psziché működésébe is, ráadásul újranézéskor teljesen más kontextust biztosít az élménynek. Olivida Wilde legújabb filmje, a Nincs baj, drágám egyértelműen erre törekszik, de már valahol az első negyedórában elveszíti a célt.
A történet főszereplője Alice (Florence Pugh), aki férjével, Jackkel (Harry Styles) a kaliforniai Victory városában él idilli életet. Ez az 1950-es évekbeli hely egy vállalati település, így minden férfi a busásan jövedelmező helyi céghez jár dolgozni. Az asszonyok pedig „ideális feleségekként” otthon maradnak, hogy takarítsanak és főzzenek férjeikre, míg a maradék időben kikapcsolódhatnak és élvezhetik egymás társaságát vagy luxus otthonuk előnyeit. Ezért „uraik” csak annyit kérnek: ne kérdezzék őket munkájukról. Mindennek az origója Frank (Chris Pine), a cég ambiciózus, kicsit már szektaszerű vezetője, aki motivációs monológokkal serkenti munkára a jólfésült és -öltözött férjeket. Ebben a mesevilágban mindenki gyönyörű, állandóan mosolyog és tudatában van annak, hogy valami nagyszerűhöz, forradalmihoz járul hozzá: akár aktív munkával, akár támogató szerepével. A mesevilág burkán azonban kezdenek átütni egy sötét titok jelei, Alice pedig minden intő jel ellenére elindul, hogy kiderítse az igazságot.
Az alkotással rengeteg probléma van, mind a forgatókönyv, mind a rendezés szempontjából. A kétórás játékidő önismétlő és elnyújtott jelenetekkel van megpakolva, amik még a „nagy csavar” után sem nyernek értelmet vagy létjogosultságot.
Az egyik legfőbb gond, hogy számos, már elsütött – anno bravúros – ötlet gyenge imitációja és újrahasznosítása jellemzi.
A stepfordi feleségek csak egyike azoknak az ihleteknek, amiket inkább másol, mint továbbfejleszt a film, ettől pedig nemcsak vontatott és unalmas, de középszerű is lesz. A forgatókönyvet bőven lehetett volna rövidíteni, ugyanis a ciklikusság miatt még hosszabbnak érezhetjük anélkül, hogy érdemben bármit hozzáadna vagy a cselekményhez, vagy az atmoszférához. A rendező pedig előszeretettel vet be „álomszerű” jeleneteket, amik papíron a valóság és a képzelgés összekeveredését emelnék ki, de helyette értelmezhetetlenné és idegesítővé teszik az egészet.
A film kevés pozitívuma közé tartozik Florence Pugh, aki – ahogy mindig, most is – bámulatosan alakít. Életre kelti a férjét mindennél jobban imádó nőt, aki gondosan teszi a dolgát, amíg el nem indulnak benne a kétely csírái. Komplexen adja át szerepének rétegeit, és minden esetben hitelesnek hat játéka. A forgatókönyv adta szűkös kereteken túlteljesítve viszi hátán a filmet, amit csak miatta lenne érdemes megnézni – de még így sem. Mellette Harry Styles elképesztően unalmas és béna, és egyszerűen nem méltó partnere Pugh-nak. Sok közös jelenetük miatt ez még jobban kitűnik, amitől még gyengébbnek hat az egész. Styles – kis túlzással – nagyjából „felolvassa” sorait, míg Pugh még a kapott anyag gyenge minősége ellenére is mindenét beleadja. A helyzetet tovább rontja, hogy Chris Pine a többiekhez viszonyított kisebb szerepét is magnetikus karizmájával tölti meg, remekül adva át a saját hangjába szerelmes, megalomán vezért.
Az egyéb ismertebb nevekből álló stáb pedig nem igazán bontakozhat ki epizódszerepeikből, és a sztori sem ad túl sok lehetőség arra, hogy szárnyat bontsanak.
Pozitívumok közé tartozik még Matthew Libatique operatőri munkája, aki precízen és éles képekkel nyújt betekintést ebbe az idealizált valóságba, fókuszával emelve ki az egyre több kontrasztot. Plasztikusabbá teszi az egész filmet ez a vibráló képi világ, csak kár, hogy értelmesebb tartalommal nem tudták megtölteni. Emiatt sem tud hatékony lenni John Powell nyomasztó, női hangokkal és sóhajokkal megtöltött zenéje, ami mélyebb, ördögibb dolgokat sejtet, mint amivé végül kifut az alkotás.
A Nincs baj, drágám első tíz percében ki lehet találni, hogy mire fut ki ez az egész. Ez önmagában nem lenne probléma, mert a sztereotip, valamint idealizált nemi szerepekről, valamint a nők a társadalomban elfoglalt, vagy elvárt helyéről beszélhetne úgy is egy alkotás hatékonyan, hogy kiszámítható a cselekménye. A gond, hogy értem, hogy mit akar a film, de olyannyira repetitíven, szájbarágósan és ötlettelenül teszi, hogy ez megkérdőjelezi létjogosultságát. A moziból kitérve az volt az első gondolatunk, hogy: „oké, értem, értem, de minek?” Mert amiről szól, fontos téma, de ahogy elmeséli, minden hatást kivesz belőle. Fantáziátlan, és Pugh bravúros alakítása sem képes megmenteni, mert igazából szinte semmit nem tesz hozzá a filmművészethez, amit csinál, pedig unalmasan teszi. A forgatása körüli pletykált, valós és vélt botrányokba pedig nem is szeretnék belemenni, mert túlzottan nem árnyalják a végeredményt. Egy biztos, nem csak a létrejöttével, de a kész filmmel is van baj… drágám.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
