Meghalt Szamaritánus, oda az igazság

Miféle Szamaritánus?

Ha sokat mozogsz képregényes közegben, és mégsem ismerős a Szamaritánus figurája, nem veled van a hiba. Jelen esetben nem az Image Comicsnál megjelent Kurt Busiek féle Astro City képregények azonos nevű hőséről van szó. A Stallone film alapjául szolgáló Szamaritánus ötlete eleve filmforgatókönyvként született meg. Az író, Bragi Schut több sikertelen eladási kísérlet után ötletét  képregénybe forgatta, ami végül két részben 2014-ben jelent meg az aprócska Mythos Comicsnál. A filmadaptáció tehát egy olyan képregény alapján készült, amit eredendően is filmnek szántak. Az MGM 2019-ben vásárolta meg a megfilmesítési jogokat, a Balboa Productions pedig beszállt a finanszírozásba. Az alaptörténetet olvasva pedig érthető is, miért lehetett szimpatikus az idős akciósztár Stallone és cége számára a Szamaritánus.

Granite City mára a bűnbandák és a nyomor városa. Pedig régen egy szupererős testvérpár lakhelye volt. A családjuk ellen elkövetett merénylet után a fiúk különböző utakra léptek. A város problémáit felismerve az irgalmasabbik Szamaritánus néven a város védelmezője lett. Testvérén, Nemezisen a harag lett úrrá, bosszúvágyból pedig célja a város tönkretétele lett. Nemezis a saját dühéből kovácsolt kalapácsot, ami az egyetlen dolog ami kárt tehet fivérében. A testvérek végső, mindent eldöntő csatájában mindketten elpusztultak – állítólag. Néhányan viszont szentül hiszik, hogy Szamaritánus túlélte a 25 évvel ezelőtti csörtét, és azóta is a város átlagpolgárainak egyike. Egy tizenéves srác, Sam (Javon Walton) pedig szomszédjában, Joe Smith-ben (Sylvester Stallone) felismerni véli az egykori szuperhőst. Aki persze mindenáron tagadja, hogy ő lenne az, ám a bizonyítékok mást sugallnak.

Kopottas időutazás

A Szamaritánus kicsit olyan, mintha jó 25-30 évet késett volna. Az egész filmet átjárja valami naftalinszagú retro érzet, ami egyfelől problémás, másfelől pedig mégis kellemes otthonosságot nyújthat a VHS nosztalgia híveinek. Legszembetűnőbb régies vonása a látványvilág. A fényképezés egyébként a film egyik határozott pozitívuma. Nincsenek benne bravúros megoldások, vagy nagyon emlékezetes beállítások, de végig szépen követi az eseményeket.

Granite City, aminek lerongyolódottnak és mocskosnak kéne lennie, kicsit skizofrén állapotba kerül.

Ugyanis a nyomor és a kosz jelei leginkább néhány eltologatott kukában, rozsdás drótkerítésekben, üres gyárépületekben és graffitikben manifesztálódnak. A központi bűnbanda verdái is olyanok, mintha a Mad Max, vagy a Halálfutam lightosított verzióiból szalajtották volna őket. A díszletelemek között azonban rendre előbújik ennek a koszlottságnak a mesterséges volta, ami csorbítja a hitelességet. Valószínűleg ezért is van szükség arra, hogy a film folyamatosan verbálisan emlékeztesse a nézőt a nyomorra és szegénységre. 

Akár szólhatott is volna valamiről

A szóbeliség, az infókupacok diskurzusban történő átadása a Szamaritánus egyik jól tettenérhető problémája. Ahelyett, hogy behatóbban ábrázolná a város szociokulturális helyzetét, vagy a karaktereken keresztül ábrázolná azt, leginkább csak beszélnek róla. Ettől pedig felületes lesz a problémák bemutatása, és így a motivációk megalapozása is ingoványossá válik.

A görcsösen mintaadó apaképet kereső srác sodródása, bűnözővé válása az egyik ilyen elvesztegett potenciál. Sam előbb abba a hitbe kapaszkodik, hogy példaképe, Szamaritánus életben van, és a találkozásuk pozitív változást hozna a saját és a városa életébe. Ironikus módon ugyanez a kapcsolódási vágy sodorja végül a bandavezér, Cyrus (Pilou Asbaek) közelébe. Csak mélyíti az iróniát, hogy Cyrus példaképe pedig Nemezis, aki szerinte a kisemberek problémái mellett állt ki, és az ő szellemében cselekszik.

Kettejük kölcsönös szimpátiája, de eltérő világnézete és moralitása is hordozna egy izgalmasabb, feltérképezésre váró, feszültséggel teli problémahalmazt, ami ugyancsak elsikkad. Persze, lehetséges, hogy a rendezőnek, Julius Averynek nem is volt célja ezekkel a témákkal behatóbban foglalkozni, amivel nincs is baj. Azzal már inkább, hogy ha már sutba dobta a film morális, intellektuális részét, az akciójelenetek sem működnek. Avery már bizonyította, hogy képes korrekt, régivágású B-kategóriás zsánerfilmet készíteni (Overlord), de ezúttal az akciózás döntő többsége is laposra, tétnélkülire sikerült.

Ráadásul a csavarral érkező film végi összecsapás is képes az elvárt intenzitás alatt maradni. Mondjuk ha az idáig vezető történetmesélési építkezést vesszük alapul, akkor ez az elvárt szint sem túl magas.

Kár érte

Stallone-nak egyébként jól áll a szerep. Idős, kissé megfáradt akciósztárként tökéletesen passzol a hasonlóan jellemezhető Szamaritánus megformálására. Még úgy is, hogy jelenléte jobbára kimerül néhány elmotyogott mondatban és dörmögésben. Stallone megjelenése és neve viszont van annyira erős mágnes, hogy még azoknak is eladja a filmet, akiket talán elsőre nem is érdekelne. Asbaek pedig olyannyira meggyőző gonosz tud lenni, hogy lassan már ő válik a hollywoodi B-filmek ügyeletes rosszfiújává. A fizimiskájával nincs is gond, még talán tehetsége is lenne, de rendre olyannyira sablonos, egydimenziós gonosz szerepeket kap, amikkel nehéz bármi izgalmasat kezdeni.

A Szamaritánus több sebből is igencsak vérzik, de nem teljesen élvezhetetlen. A jelenlegi fősodortól eltérő, némileg a Sebezhetetlenre hajazó szuperhős sztori nyomokban érdekes témákat vet fel. De ezeket, amiktől hosszútávon is működőképes maradna, rendre elkótyavetyéli. Így a filmből ha nem is tűnik el, de egészen alacsony szinten marad mind az érzelmi, mind a világnézeti feszültség és a konfliktusok, amitől képes érdeketelenségbe fulladni. Közben az akciójelenetek során is visszafogja az ütéseit, a koncepció elbírna eggyel intenzívebb erőszakszintet is. A kicsit naiv, régisulis B-kategóriás, vagy inkább alsópolcosabb akciófilmek híveinek viszont nosztalgikus érzete lehet tőle. Ez a művi nosztalgiafaktor ugyanakkor nem képes elfedni a forgatókönyv vagy a dramaturgia hiányosságait.