A buborék jó film is lehetett volna, de inkább átverte a nézőt – A buborék kritika

A hotelben összegyűlő karakterek mindegyike szenved valamilyen modernkori rákfenében: alkohol- és drogfüggőség, működésképtelen párkapcsolatok, kiégés, oversharing, hierarchikus frusztráció vagy generációs konfliktusok; e problémák pedig felerősödnek a karanténban. Ám ez a sok lehetőség mind csak egyetlen szál egy csokornyi comic reliefben. Egyik sincs igazán kihasználva, inkább csak ömlesztve fel-fel villannak a komikus öniróniaforrások anélkül, hogy a film kicsit kibontaná őket, vagy bármilyen tanulságot levonna belőlük.

Mélyebb rétegeket keresni a Buborékban nem érdemes.

A film inkább felszabadult hülyéskedésbe próbálja fordítani a karantén lelkiválságát, amiből kisülhetett volna egy jó kis szatíra, de a karakterek annyira sarkosak és a legfinomabban fogalmazva is idióták, hogy nézőként nyomokban is nehéz felfedezni bennük saját magunkat, és velük-rajtunk derülni.

Karen Gillan (Galaxis őrzői, Doctor Who) karaktere, a sikerfilmről a hatodik bőr lehúzását már halálosan unó, karrierjét menteni próbáló primadonna kálváriája kimerül abban, hogy újra és újra kitolnak vele a férfiak, és mindez a játékidőből túl sokat vesz el ahhoz képest, hogy mennyire sótlanul van tálalva. A legviccesebbek ezekben a helyzetekben Gillan arckifejezései, de a gyengén megírt szöveget ez nem tudja megmenteni.

Az egyetlen színész, akinek láthatóan volt elég önbizalma elhinni, hogy nem ez a film fogja tönkretenni a karrierjét, és egy kicsit még jól is tudta érezni magát a szerepében, az Pedro Pascal (Mandalorian). Ő elengedte magát a kiégett, eldrogozott agyú szupersztár szerepében, így bele tudott vinni a karekterbe egy kis kellemes lazaságot.

A David Duchovny és Leslie Mann által alakított folyton szakító és újra összejövő színészpáros évődései egyszerűen kínosak. Akinek nem sikerül azon elmosolyodnia azon, ahogy a díszletben szexelnek, annak nem a humorával van a baj.

Ha mindezen nem sikerült nevetni, a humor végső mentsváraként a mű a többször is a testnedvhumor eszközével él, de azt sem kreatívan, sem bátran, sem bármilyen hozzáadott értékkel teszi. A legjobb pillanatok a szupersztárok cameói; ezek közül James McAvoyén kimondottan jókat lehet nevetni, míg Daisy Ridley (Star Wars) mostanra valószínűleg megbánta a szereplést.

Említésre méltók még az Iris Apatow által játszott Z-generációs tiktoker lány videói, amelyekben a stáb minden előzmény nélkül végigtáncolja a hotel helyiségeit; az ökörködésből itt sikerült szépen kihozni a maximumot, ám ezt a film többi része nem mondhatja el magáról.

A legjobb poén pedig az, amikor két felsővezető egy videóhívás keretében rájön, hogy egyazon trópusi szigeten karanténoznak.

Ám két-három jó viccért nem érdemes az egész filmet végignézni. A több, mint két órás vágás csúcspont nélkül, elnyújtva halmozza egymás után az ízetlen, ötlettelen tréfákat. A cselekmény és karakterábrázolás szempontjából értelmetlen, kreativitásban szegény végtagvesztés,  a szinte széljegyzetként a forgatókönyvbe biggyesztett felületes boomer-Z generáció konfliktus, a motivációk és jellemek bántó hiánya szekuder szégyent kelt. Mindezt a film hanyag időkezelése csak még fárasztóbbá teszi. Egy-egy elejtett mondatból derül ki, hogy a betervezett három hónapból már öt hónapja tartózkodik a stáb a hotelben, ám az őrület szintje mindeközben nem emelkedik, hanem végig stagnál. Ez a kínszenvedős tempó értékelhető egyfajta művészi analógiaként az elnyújtott karanténidőszak mentális kínjaira is, de a film gyenge minőségéből következtetve igen valószínűtlen, hogy ez tudatos koncepció lett volna.

A Buborék nem éri meg azt a két órát, amit rászánnánk az életünkből, ezért nem is ajánljuk senkinek.