HIRDETÉS

HIRDETÉS

Sorozat

Továbbra sem vagyunk abban biztosak, hogy A farkas gyermekei második évadát nem egy algoritmus írta – évadkritika

A farkas gyermekei második évada lehetett volna okosabb az elsőnél, lehetett volna érezhetően koncepciózus, de helyette inkább a zavarosságot választotta. Aaron Guzikowski a második évadban teljesen elengedte azt, hogy a sorozata egy átgondolt puha-sci-fi legyen mindenféle társadalmi mondanivalóval, ám valamiért mégis izgalmasabb és érdekesebb lett, mint az első évad. A farkas gyermekei 2. évad, kritika.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

2020-as indulásával A farkas gyermekei egy igen ígéretes sorozatként indult. A első évada egy lelkes, retro sci-fi robinzonádként pozicionálta magát az elején, aztán Aaron Guzikowskiból hirtelen kitört a kései Ridley Scott, aminek eredményeképpen az évad majdnem teljesen szétesett. Sokat akart markolni: egyszerre akart titokzatos, misztikus és erősen drámai lenni. Egyszerre szeretett volt egy kicsit bölcselkedőssé, ugyanakkor erősen kommersszé válni, széles körben fogyaszthatónak is lenni, ami nem baj, csak ugye tudni kell az ilyesmit megírni. Tudni kell egyensúlyozni a narratív és dramaturgiai megoldások között, jól kell átvezetni az irányváltásokat. Ez az, ami nem sikerült igazán Guzikowskiéknak.

Az évad végére nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon sok ötlete volt (és van) a tarsolyban, amit sajnos sokkal inkább hatásvadászattal vezettek fel, mint történetmesélői koherenciával. Nos, kétségtelen, hogy hatása volt az évadnak, csak éppen nem az, amit szántak neki. Sajnos a sorozatot nagyon nehéz nem a produceri székben ülő Ridley Scott kanosszatáncaként látni, aki csakazértis kezd valami sikerest a Prometheus alkatrészeivel, meg a karrierútja során nagyon nagy sikert felhalmozó idegen életforma permutációkkal meg a tejvérű androidokkal. A hatása (beleszólása?) érződik Guzikowski írásán is: minden érdekes ötletet belepasszíroztak az első évadba, ám semmit sem tudtak megfelelően kibontani.

Pedig a sorozat alapkoncepciójában van ám szufla dögivel. A történet két szemben álló frakciója a klerikális, hegemónia parti Mitrásziak és a logikát, tudást és az individuumot a legfőbb istennek tartó Ateisták köré épül. Az ideológiai és abból kiserkent fizikai torzsalkodásuk kiváló termőföld egy mélyebb társadalmi kórképnek, diagnózisnak. Eleinte úgy is tűnt, hogy erre fognak építeni a készítők. Arra számítottam, hogy a mesélők a Kepler-22b exobolygó új telepesein, földi migránsokon és menekülteken, valamint az emberiség új generációját nevelő andrioidokon: Apán és Anyán keresztül fogják bemutatni, hogy tökmindegy, hogy Isten vagy a tudás nevében, szélsőségesként káros vagy a környezetedre. Arra számítottam, hogy a karakteríveken keresztül és egy nagyon jó képi világgal ellátott történettel próbálja Guzikowski és Scott megértetni a nézőkkel, hogy a nézeteknek nyitottnak kell lenniük egymásra, sőt, szükségük van egymás véleményére és meglátásaira, mert a teljes elzárkózás hosszútávon csak addig szítja a világégés tüzét, míg nem lángol minden. – Ezt a következményt hivatott szemléltetni a sorozat bitang jó intrója is, ami bennem mindig generálja a méltatlan elmúlás melankóliáját.

HIRDETÉS

Azt hittem, hogy végre egy kiváló, stílusos és sokat mondó sorozat lesz ez, ami elmagyarázza, hogy az emberiségnek gyors tempóban le kell vetkőznie azt a hozzáállást, ami megszüli az oldalak szélsőségéit, jelesül, hogy egymással vitában álló morális, gazdasági, „logisztikai-adminisztratív” normák dühödt ellenségei egymásnak. Hogy majd beszél arról, dobni kell ezt a pózt, mert ha nem, akkor aztán menekülhetünk mi, mint emberiség akárhová a galaxisban, a hozzáállásunkkal visszük magunkkal az önpusztítás magját is. Mert előbb vagy utóbb, az egység is frakciókra fog bomlani csak mert egy kérdésben nem született kompromisszum a fenenagy hübrisz miatt.

Pedig ez a sorozat ennek az üzenetnek a feltételeit a karaktereivel tökéletesen megteremtette. Ott vannak az Ateizmust képviselő androidok, akiből az egyik, Anya nagyon ironikusan voltaképpen egy mitrászi tömegpusztító fegyver, valamint megérkeznek később a mitrászi migránsok is, akik istenük, Sol dicsőségét akarják meghonosítani a friss bolygón.

Azonban a narratíva az első évad felétől teljesen más irányba indult elt. A farkas gyermekei az első évad alapján egy valódi, társadalmi-szociológiai vetületet kapó puha tudományos fantasztikum helyett egy lázálom lett.

Guzikowskiék bedobtak némi elmezavart, ezotériát, egy kis szörnyhorrort, meg egy jó nagy repülő űrkígyót, teljes öntudatra ébredő androidokat és egy titokzatos földönkívüli(?) szignált, aminek a küldője a célszemély fejében hanggá alakul, isteni sugallattá. Ez jól összeturmixolták, aztán lett belőle az, ami. Én meg csak ültem a tévém előtt és azt kérdeztem, hogy jó-jó, érdekes ez, de mégis mi a f*sz?

Most ezt úgy is értheti az olvasó, hogy azt szerettem volna, ha ezt kukázzák a sorozatból, helyette pedig a történet valami művészi kamaradráma állagot kap. Egy hol passzív, hol agresszív módon okító talkshow-t csinálnának belőle. Nem. Ha ez a sok zavaros elem nem lett volna benne, akkor azt rónám fel a sorozatnak, hogy túlságosan földhözragadt és nem él a világűr adta lehetőségekkel. A problémám inkább az, hogy nem tudott az első évad jól mesélni, nem tudta felépíteni a dolgait, emiatt pedig teljesen ad-hocnak érződött szinte az összes narratív megoldása.

Ezt pedig sajnálatomra nem tudta kivetkőzni a második évad sem, igaz, valami torz végeredményként éppen ez teszi érdekesebbé is a friss etapot.

A friss szezon körülbelül onnan indul, ahol az első befejeződik. Anya, vagy polgári nevén Lamia életet adott a nagy világkígyónak (ami lehet egy Jormungand hommage is), Apával kiugrottak abból a hajóból, amivel a lényt meg akarták ölni, ám a lény túlélte. Anyára mozdulatlanul, ramaty állapotban találnak rá a frissen érkezett Ateista telepesek mitrászi fogjai, akik nyomban el is szállítják a központba, ahol boncolni kezdik. Itt tér magához Anya és verekedné ki magát, amikor az ateistákat irányító AI rászól, hogy felesleges az erőszak, merthogy örömmel látják a telepen őt,  a srácait és Apát is, akik egyébként már régen elfoglalták a helyüket. Közben az ateista menekültből vallási fanatikussá, Sol legfőbb prófétájáva lett Marcus elhatározza, hogy ő lesz a mitrahista vallás Luther Mártonja, az intersztelláris, bolygóközi Kálvin János. Megtérít mindenkit, aki hagyja és megreformálja az egész Mitrászi vallást, emberarcúbbá teszi, szakít a tekintélyelvűséggel, mindezt a fejében szóló Sol istenség kérésére.

Míg a békés, új földi élet megteremtése folyik, addig a nagyon gyorsan növekedő repülő kígyó repked, valahol az a valami még mindig sugározza azt a furcsa szignált, a bolygón pedig az előző, mint kiderül mitrahista civilizáció további nyomaira bukkannak mind Marcusék, mind pedig a kis család. De nem csupán rejtélyes fém dobozok és kártyák hevernek a letűnt civilizáció porában, hanem egy android is, és akkor még a savas tengerből előmászó, humanoid sellőgyíkokról nem is beszéltünk, sem a polipcsápos villámkígyóról.

Nagyon nehéz úgy írni az évadról, hogy ne legyek hitványul spoileres és ne vegyem el a kedvét tőle azoknak, akik még csak most kezdenének bele. Azért, erőlködöm, mert minden ambivalens érzésem ellenére nem tudom azt mondani, hogy A farkas gyermekei egy rossz sorozat lenne. Azt viszont igen, hogy roppant érdekes, de súlyos problémái vannak, ami miatt nem biztos, hogy életben lehet tartani ezt a történetet.

A második évad sokat veszített mind „kulturális értékéből”, mind pedig esztétikai oldalából. Az előbbi alatt azt értem, hogy a friss évadban már Guzikowskiék meg sem próbálják törni magukat abban, hogy a sorozat többről szóljon, minthogy egy retro sci-fi köntösbe bújtatott mistery box legyen. Esztétikai oldal alatt pedig azt, hogy az első évad gyönyörű fényképezéssel, nagyszerű kis és nagytotálokkal teremtette meg a bolygó emocionális atmoszféráját és a robinzonád-kontextus vizuális súlyát egyszerre megformálva a paradox érzést: hatalmas terület tűnik zárt cellának, illetve a tökéletes ismeretlen veszélyei iránti kíváncsiságot. Ez az évad viszont már csak „fényképezve van”, minden erősebb operatőri ambíció nélkül. Ez utóbbi igaz nem akkora probléma, mert a sorozat továbbra sem csúnya, csak helyenként roppant nyomorult vágással operál, amitől egyes jelenetek konkrétan nevetségessé válnak. Ilyen például, amikor az évadindító epizódban Marcus megpróbál megszökni egy, a savas tengerben éppen elsüllyedő űrhajóról. Ez a jelenet nagyon ocsmányul van megrendezve és a vágás miatt pont olyanná lesz, mintha egy 70-es évek eleji C-kategóriás tévéfilmet néznénk, ahol a hős fizikai helyzete és fizikai célja közötti relatíve jelentős távolság tizedmásodperc alatt, szürreálisan szűnik meg.

Szerencsére ezeket a hiányosságokat némileg pótolja az a rendkívül lelkes világépítés, amit bevállal a sorozat. Minden epizód egyre csak tágítja a világot, a szezon minden epizódjában van valami, ami egy újabb kérdést generál a nézőben. Egyre izgalmasabbá válik a koncepció. Érdeklődéssel mentem hetente az új epizódra, ám a lelkesedésem fokozatosan csökkent. Ugyan jól hangzik a világépítés, az új változók behozatala az egyenletbe, de ez úgy erőssége a narratívának, ahogy a gyengesége is. Ugyanis ez az évad is annyira lassan halad, hogy azt érezzük, nem is megy sehová, csupán adja hozzá az újabb és újabb dolgokat, viszont választ a nagyobb kérdőjelekre nem hajlandó kínálni semmilyen szinten sem a nézőnek. Összekötik a földi mitrászi civilizációt a 22b kihalt civilizációjával. Mintha innen eredne a hit alapja. Beszélnek a szignálról, amin keresztül „Sol” kommunikál az apostolaival. Befogják, bemérhetetlenként könyvelik el és nem foglalkoznak vele, nem próbálják bemérni, pedig egyértelműen életveszélyes. Sokat dumálnak Solról, erről az entitásról, ami egyszerre tűnik gonosznak és titokzatossága okán semlegesnek. Nem lehet behatárolni még aszerint sem, hogy a karakterek, akiket ő irányít, mit tesznek. Minden csak történik a szereplőkkel, az események ping-pongoznak velük, nincsenek logikai válaszlépések, mintha senki nem gondolna át semmi a történetben.

Ennek az oka az, hogy tényleg ad-hoc módon jelenik meg benne minden. Az évad teljesen váratlan, megalapozatlan, felvezetetlen narratív megoldásokkal próbálja meglepni az embereket, de csak elfáraszt. Fává változó emberek, emberfákat hirtelen bezabáló kígyók. Totális káosz a cselekmény. 

Nem érzem azt, hogy lenne egy nagy koncepció, ami alapján haladnának, helyette ami eszükbe jut az adott epizód írásakor, azt rakják bele. Ez annak, aki szereti a mistery box alműfaját (én nagyon) akár imponálhat is (nekem nem imponál), viszont annak, aki azt szereti, ha valami koherens és a titokzatossága ellenére valamelyest átlátható, érezni benne egyfajta előre rögzített elképzelést, amit folyamatososan épít, na annak nem. Ez a nagy narratív káosz, amit Golukowski és kollégái írtak ebbe a sorozatba, jól felrázva némi szimbolizmussal – ami lehet egy sátánista szimbólummal, vagy egy skandináv mitológiai jelképpel való utalás, de az évad végére már teljesen mindegy – egyszerűen nem lesz képes életben tartani ezt a sorozatot, ha nem kezd izgalmas, újszerűnek ható válaszokat adni az epizódokban látottakra.

Merthogy jól néz ki egy emberből átalakult fa, izgalmas a polipcsápos villámvető repülő kígyó, de zavaros és álművészi hatást kelt – ez az álszerzőiség pedig általában a kreatív középszerűség bölcsője. 

A sorozaton az sem segít, hogy mivel drága és a Warner/HBO több projektet is futtat, így az évadok sem gyors egymásután következnek, hanem esetekben több mint egy évet kell rájuk várni. Mire elkezdjük a harmadik évadot, lövésünk sem lesz már a másodikban történekről, mert egyrészt tartalomdömpingben tartanak minket a stúdiók (ez nem baj), másrészt a sorozat zavartsága miatt nem emlékezetes (ez baj). Azt pedig nem kérheti senki sem a nézőtől, hogy nézzen meg még egyszer valamit, csak azért, hogy követhető legyen a következő szezonja a lázálomnak.

Bár egészen negatív vagyok az évaddal kapcsolatban, még mindig állítom, hogy inkább ambivalensek az érzelmeim a sorozat kapcsán. Kicsit önellentmondásban is vagyok, mivel A farkas gyermekeit így sem tudom egy rossz tartalomnak nevezni. Sőt, kifejezetten érdeklődéssel követtem hetente a részeket még akkor is, amikor láttam, hogy ennek az évadnak sem lesz jóval több értelme, mint az előzőnek. Érdekelt és továbbra is érdekel, hogy hová fut ki a történet, annak ellenére is, hogy ez a homályosság végtelenül fárasztó és kiábrándító.

A készítők elkövetik azt a hibát, hogy azzal akarják elkerülni a nézői kaszát, hogy az évad végére helyeznek valami hatalmas nagy csavart, ami még nagyobb kérdőjeleket rajzol, válaszokat viszont nem ad. Azt viszont nem veszik figyelembe, hogy két ilyen évad után a néző jogosan érezheti úgy, hogy a következő etap is ugyanúgy babaléptekben halad majd tovább, mint az első és a legújabb, mindenféle konkrét válasz nélkül. 

Ennek az lehet a vége, hogy néző feladja, majd megnézi egyben az egészet, ha jót hall róla. Igenám, csak miért tartana életben bárki egy olyan sztorit, amit kevesen néznek, mert a potenciális célközönség jelentős százaléka inkább megvárja, míg befejeződik?

Az sem segít a sorozatnak, hogy a karakterei sem éppen jók, érdekesek, de még a színészi játék sem sziporkázik, igaz, nem is tud mitől sziporkázni. Egyedül Apa és Anya/Lamia az, akiben érezni egyfajta karakterizációs koncepciót, a többi szereplő, legyen az Marcus vagy Campion, inkább tűnnek „plot device”-nak (cselekmény mozgató eszköz), mint igazi, velős karaktereknek. Marcus karaktere annyira alulírt, hogy nem lehet behatárolni, hogy ő most gonosza a sorozatnak, vagy antihőse. Apa viszont továbbra is a széria legszerethetőbb szereplője, Abubakar Salim pedig nagyszerűen alakítja őt.

Fontos rögzíteni, hogy mindenkivel próbál kezdeni valamit a sorozat, mindegyik fontosabb szereplőnek van drámája, ám egyszerűen ezek elsüppednek a kidolgozatlanságban. Pedig aztán próbálkoznak: Campion és az android Vrille románcára lehetett volna építeni egy Campion karakterívet, de a készítők inkább csináltak az androidból egy késelős gyilkost, a szálat pedig feláldozták egy kis slasher horror szekvencia kedvéért. De ott van Tempest, aki konkrétan nemi erőszakból születő gyermekére vár és dönt az évadban a sorsáról. Hatalmas ziccereket hagy ki a sorozat a karakterdráma aspektusából.

Baj, hogy ez a sorozat inkább a misztikumára koncentrál, mint a szereplőire és a természetfeletti az, ami bent tarthatja a nézőt. Na meg a maréknyi akciószekvencia, ami már-már azt az érzetet kelti, hogy történik valami az évadban. Ez a misztikus szál pedig még működik annyira, hogy szívesen nézzük végig ezt az évadot, és érdeklődéssel tekintsünk a következő felé. De annyira nem jó, hogy ne felejtsük el az évad záró epizód után. Elég csak elindítanunk a következő sorozatot, vagy filmet.

Tehát verdiktként elmondható, hogy A farkas gyermekei egy irányt tévesztett, rosszul építkező sorozat, aminek az alapkoncepciójában bőven van potenciál. Ám zavarossága miatt csak érdekes, helyenként izgalmas zagyvaság tud lenni sokatmondó, grandiózus puha sci-fi helyett. Jelenleg a sorozat tényleg olyan, mintha a megfelelő kulcsszavakból alkotta volna egy algoritmus, miközben Guzikowskiék izgatottan várták, hogy ebből mi lesz. Egyszerűen nem tudja megfelelően lekommunikálni a koncepcióját, de az is lehet, hogy nincs is mit neki. Ismételten túl sokat markol, homályos. Ennek ellenére sem tudom nem ajánlani. Viszont azt nem tudom megígérni, hogy ne érezzük kidobott időnek a rá áldozott órákat.

6 /10 raptor

A farkas gyermekei (2. évad)

Raised by Wolves

sci-fi
8 epizód
Premier: 2022. február 3.
Csatorna: HBO Max

administrator
Nagyjából 2015 óta vagyok hülye film-, sorozat- meg videójáték kritikus. Az írásaimmal nem akarom megmondani, hogy mit szeressen az olvasó, vagy mit ne. Csak tippeket adok az idő felhasználását illetően. - Mondom ezt én, akinek rohadt hosszúak a cikkei.