Az igaz történetek mindig ingoványos talajt jelentenek a filmkészítésben. Fontos úgy összeállítani a sztorit, hogy hiteles legyen a valódi cselekményekhez, de filmként is funkcionáljon azért. A szereplőket alakító színészeknek meg kell ragadnia és fel kell erősítenie egy-egy jellemvonást azért, hogy jól körvonalazódjon a néző számára a karakter jellege, az íveik azonban kötöttek, így ezzel is számolni kell. Ha híres esetekről vagy emberekről van szó, akkor még rizikósabb lehet igaz történetekhez nyúlni. A Gucci-ház pedig remek példa arra, miként lehet egy alapvetően izgalmas történetet igazán uncsin elmesélni.
Ridley Scott évek óta el akarta készíteni ezt az alkotást: még a 2000-es évek elején szerezte meg Sara Gay Forden alapjául szolgáló könyv jogait, a projekt azonban sokáig tengődött, hogy végül kész film születhessen belőle. (A mű most a filmmel egyidőben megjelent magyarul is a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.) Az ezredforduló kezdetén még aktuálisabb lehetett a cselekmény, bár üzenete akár időtlen is lehetne: a családi nézeteltérések, a külső tényezők és a profit hatalmi játszmákhoz vezethetnek a legnagyobb famíliákban is, függetlenül attól, hogy egy középkori nemesekről van szó vagy korunk egyik legnagyobb divatházáról.
A sztori főhőse a Lady Gaga által mesterien eljátszott Patrizia Reggiani, egy fuvarozóbirodalom fejének lánya, aki egy sorsdöntő buliban megismerkedik Maurizio Guccival (Adam Driver), a divatház sarjával, aki családtagjaival ellentétben alapvetően nem vágyik a vagyonra és hírnévre. A páros hamar egymásba szeret, Patrizia pedig igyekszik visszavezetni kedvesét a divat és üzlet világába, hogy még jobban profitálhasson az egyébként is jövedelmező helyzetből. A történet a család különböző interakcióit és a kötelékek szétesését mutatja be ekcentrikus karakterein keresztül, ahogy borzasztó lassan araszol fináléja felé.
Az alapkoncepció elképesztően érdekes lett volna: a férfiak által uralt családba bekerül egy nagyravágyó, ambiciózus, nem túl művelt, de annál ravaszabb fiatal lány, aki elkezdi formálni a família sorsát ötleteivel és ármánykodásával. A helyzetre a dialógusok ritkán utalnak, de egyértelmű, hogy igazán komolyan talán senki nem veszi Patriziát, hanem csak egy bájos feleséget látnak benne.
Lady Gaga kiválóan bújik a figura bőrébe, és jobbnál jobb kosztümökben csillogtathatja meg színészi tehetségét. Az öltözetek egyébként a film képi világának legerősebb elemei, bár ez talán a minimum egy Gucci-filmnél.
Lady Gaga sokoldalúan és természetesen mutatja meg, milyen érzések és ambíciók zajlanak le karakterében, és sosem tudjuk eldönteni, mely megnyilvánulásai őszinték, és melyek szolgálják csak az előrehaladását. Kivételesen érdekes, körbejárandó, de végül elhanyagolt téma a másolatok jelentősége a márka kapcsán: ma, amikor a brand az isten, kifejezetten izgalmas lett volna kitárgyalni azt, hogy mit jelentenek az olcsó, piaci másolatok. Erősítik a nevet vagy rontják a nívót? Ezt legalább elkezdte tárgyalni a film, de végül elsikkadt, ahogy oly sok egyéb téma is.
Az alkotás legnagyobb problémája bizarr, inkonzisztens hangulata. A szereplők elnagyolt, már-már karikatúraszerű olasz akcentussal diskurálnak egymással, időnként pedig valódi olasz szavakat és kifejezéseket nyögnek be, ami teljesen logikátlan. A beszédstílus miatt a legtöbb karakter idétlennek tűnik, pedig fenomenális színészgárdát szedtek össze a producerek: Maurizio apját, a visszafogottabb Rodolfót a legendás Jeremy Irons játssza, míg fivérét, a kreatívabb és merészebb Aldót Al Pacino. Maurizio életre keltéséért Adam Driver felel, míg Jared Leto már-már a felismerhetetlenségig elmaszkírozva bújik Aldo fiának, Paolo Guccinak a bőrébe. A probléma az, hogy a forgatókönyv visszatartja a színészekben rejlő lehetőségeket, és bár nagyon jól játszanak, nincs igazán lehetőségük kibontakozni, amiben a rendező sem nyújthatott túl nagy segítséget. A film elnagyolt jellemei miatt igazán szimpatizálni sem fogunk senkivel, bár ez önmagában nem lenne gond.
Az annál inkább, hogy a túltolt akcentus és a furcsa megnyilvánulások miatt nehéz eldönteni, hogy a jelenetek próbálnak viccesek lenni, vagy csak szimplán nevetségesek.
Nem segít az alkotáson az sem, hogy bár óriási lenne a mozgástere közel háromórás játékidejével, mégis sikerül meglepően keveset mondania, lekötnie és szórakoztatnia. A történet fontos eleme az üzleti kapcsolatok felvázolása és a döntések előtérbe helyezése, de mindezt elég zavarosan teszi, így ha valaki nem ismeri a körülményeket és a valós eseményeket, valószínűleg sokat nem is ért ezekből az igazán fontos fejleményekből. Merthogy ezek állnának a főbb feszültségek mögött, így viszont a karakterek motivációi is ködösebbek. Nem mintha egyébként annyira egyértelműek lennének: a filmben a pontokat látjuk, az azokat összekötő vonalakat viszont már aligha. Történnek az események, változnak a helyzetek és a környezetek, de hogy miért, az már zűrös. Változnak a szereplők jellemvonásai, de cselekedeteik mögötti indokokat nem tudunk felfedezni, sokszor pedig száznyolcvan fokos fordulatot vesznek anélkül, hogy okuk lenne rá. Pedig valószínűleg volt, hiszen a valóságban is végigjárhatták valamennyire ezt az utat, a filmből viszont az ok-okozat nem derül ki, hiába csorognak hosszan és lassan a percek.
Egyszercsak pedig eljutunk egy kulminációhoz, majd az ilyen filmeknél kötelező szöveges betétekhez, anélkül, hogy igazán okosabbak lettünk volna. Bohóckodtak közben ezek a nívós nevek, láthattunk szép ruhákat és pillanatokra felbukkanó egyéb hírességeket, és megtudhattuk, miként is esik szét ez a ház, és hogyan válik belső intrikák áldozatává.
Tanulságokat azonban aligha vonhatunk le a szájbarágós közhelyeken kívül, amit a film igazán egyszerű vizuális nyelvezete is tudtunkra ad elég gyakran.
Pedig lett volna benne potenciál bőven, a fel-felcsillanó, valódi gondolatokkal viszont semmit sem kezd. Szólhatott volna a divatszakma gyilkos jellegéről, az új üzleti és kreatív kihívások gyötrelmeiről, a családi víziók és világok ütközéséről, a kötelékek feláldozásáról a profit oltárán, és így tovább. Helyette A Gucci-ház egy hosszas, de unalmas út, ahol komolyabban semmi sem történik, időnként talán tudatosan, talán nem bohóckodnak nagy nevek, ha pedig láttuk a pár perces előzetesét, akkor minden izgalmat is.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.