Kevin Hart nevéhez azonnal egy adott színvonalat csatolunk: jelenléte egy stáblistán sokaknak lehet ígéret, de talán még többeknek elrettentés. Noha új, érzelmes apa-lánya drámájával változtatott némileg a róla kialakult képen, valójában mégis ugyanaz maradt. Apaság filmkritika.
Ma már igen kevés film készül műfaji kereteken belül, az egyes zsánerek keveredése nem csak trend, hanem egyfajta elvárás is az alkotóktól. Ahogy nekünk embereknek (és a film főszereplőjének) is egyre több területen kell teljesítenünk, úgy – a kontent dömping miatt különösen – a filmipari termékek is jobban járnak, ha nem szűkítik a célközönségüket kizárólag például a drámakedvelőkre, hanem humorral árnyalva elérhetővé teszik azt közel mindenki számára. Egy fájdalmas családi tragédia, valódi emberi gyötrelem, pár fura figura, némi altesti poén, valamint Kevin Hart, és kész is a hamisítatlan Netflix dramedy, az Apaság, amely nem mellékesen a streaming felület egyik listavezető nézettségét hozza.
Azonban az, aki a fenti módon több irányba lövi ki a hálóját, az nem csak a nézőközönség lefedettségét bővíti ezzel, de nagyobb eséllyel is bukik bele a célkitűzések teljesítésébe, mert ezeknek a filmneknek egyszerre kell jól működniük a vállalt műfajokban külön, de azok összehangoltságán még ennél is több múlik. Jó dramedyt pedig különösen nehéz csinálni, mert az érzelmi skála két végét (a sírást és a nevetést) egyidejűleg kell tudnia stimulálni az elkészült darabnak. Hogy ezt a kihívást mennyire sikerül teljesítenie az Apaságnak, az a játékidő negyedénél már kiderül.
Matt (Kevin Hart) és Liz (Deborah Ayorinde) első gyermeküket várják, aki idő előtt érkezik. Bár a szülés rendben megy, röviddel azután az anya belehal. Matt egyedül marad a picivel és a két segítőkész nagymamával, akik inkább akadályozzák, mint segítik őt. Barátai (Lil Rel Howery, Anthony Carrigan) mindenben mellette vannak ugyan, Mattnek azonban értelemszerűen egyre nehezebb megküzdenie a mindennapokkal. A kicsi miatt egyre sűrűsödő problémák megoldását nagyban megnehezíti a feldolgozatlan, felesége iránti gyász. Mivel egyedül kell teljesítenie a rá váró feladatokat, a férfi igyekszik az elhunyt anya helyett is jelen lenni, hogy kislánya (Melody Hurd) minél kevesebb hiányt szenvedjen. Bár sokáig csak Maddy lebeg a szeme előtt, az élet lassan visszaáll a rendes kerékvágásba. A férfinek nem csak otthon, de a munkahelyén és később egy új párkapcsolatban is helyt kell állnia, amely komoly dilemmák elé állítja őt, mert úgy érzi, minden, amit nem közvetlenül lányáért tesz, azzal elárulja őt és főleg Lizt.A szerető környezet ereje viszont újra bizonyítja, hogy ha pótolni nem is, de enyhíteni tudja az enyhíthetetlent.
Paul Weitz szeret a garantáltan eredményt hozó zsákba nyúlni az ötleteiért, de jellemzően nem nyúl túl mélyre. A legfelső, szépen csillogó darabokat választja és sokszor el is éri vele a kívánt hatást. Drámaibb darabjai, mint az Életszonáta, az Oscar-díjra jelölt Egy fiúról vagy a Mocsokváros utcáin, mind igényesnek, sőt adott esetben jónak is nevezhető filmek, mégsem különösebben maradandóak és a korszakalkotás vádja sem érheti őket. Akkor már hitelesebbek a mélység és mondanivaló igénye nélkül fellépő alkotásai, amelyek épp ezért sikeresebbek is lehetnek, úgymint az Utódomra ütök vagy az Amerikai Pite. És bár az apa-gyerek kapcsolat feldolgozása a fentiekből láthatóan már rutinosan megy a rendezőnek, a műfajegyesítést még gyakorolnia kell.
Dilemma elé állítódik, aki a jószándékot, vagy annak megnyilvánulását akarja megkérdőjelezni, de nem szentesíthet minden eszközt a cél. Az Apaság vígjátéknak legalább olyan kevés, mint drámának, a kettő összhangja pedig végképp elmarad. A témaválasztás jó és szükséges, nem is feltétlen telített még a szingli apák életét megéneklő filmek piaca, jóllehet a már meglévőkban is akadnak olyan példák, amikhez képest az Apaság elmarad, gondoljunk csak A tehetség vagy az Apja lánya című filmekre. De említésre kerül az anyai és apai szerepek mássága, a társadalom, amely még nem igazán van felkészülve az egyedülálló apákra és az is, hogyan lehet úgy helytállni egy ilyen sajátos szerepben, hogy a férfi előtt nincs saját, követhető példa, lévén, hogy őt elhagyta a saját édesapja. Ezek mind értékelendő aspektusok, probléma azonban, hogy egyik sem kerül igazán kifejtésre, a készítő inkább csak érzelmi húrokat pendít meg általuk a könnyen bezsebelhető reakciókért cserébe.
Pedig Kevin Hart tényleg feltehetően a tőle várható maximumot nyújtja, és valóban árnyalja is a magáról a Jumanji vagy a Pofázunk és végünk Miamiban című filmekkel kialakított képet. Viszont a film vígjáték elemei: az említett altesti utalások, a gyenge poénok és a szinte idétlen comic relief karakterek jócskán elnagyolják, sőt elbagatellizálják a történetet. Ami viszont kizárólag az ismert klisékből építkezik, meg sem kockáztatva az egyediséget, pedig a potenciál megvan benne.
Ugyanakkor az apa-lánya kapcsolat valóban érzelmesen, árnyaltan, egyenesen szerethetően kerül ábrázolásra, amitől mégis úgy érezzük – különösen az elhunyt anya és a gyötrődő apa okán – hogy muszáj kicsit szeretnünk a filmet. Mindent összevetve tehát az Apaság egy olyan érzelmes, de nem túl mélyenszántó film, ami akár túl is teljesít az elvárásokon, amennyiben azokat a rendező korábbi vígjátékaihoz vagy Kevin Hart eddigi munkásságához igazítjuk. Ha azonban a meglévő lécet kellene megugrania, akkor szembesülnünk kellene vele, hogy hiába az érzékeny témaválasztás és a jól pengetett érzelmi húrok, ez kevés egy valóban jó és emlékezetes film elkészültéhez.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
