A bosszú poszt-metoo angyala végre a magyar mozikban büntet

Cassie (Carey Mulligan) egy ígéretes fiatal nő: az egyik legjobb orvosi egyetemre jár, eredményei kitűnőek, fényes jövő áll előtte, egészen egy sötét eseményig, ami miatt otthagyja az egyetemet. Környezete szerint élete ezután középszerűségbe süllyed: egy kávézóban dolgozik, 30 évesen még a szülei házában él, nincsenek barátai, se fiúja. De Cassie szerint ezzel nincs gond, hiszen ő akarja, hogy mindez így legyen. Úgyis fontosabb dolog köti le figyelmét, mint a példás felnőtt élet: megleckéztetni azokat a férfiakat, akik rendes srác (nice guy) álcája mögé bújva próbálnak meg élni a védtelen nők nyújtotta lehetőségekkel.

Emerald Fennell filmje zsánerek mixelésével és a dramedy határán való egyensúlyozással mutatja be a #meetoo-mozgalom által középpontba állított problémakört: a büntetlenül maradt nemi erőszakot, a zaklatást és azokat az olyan rendes, ígéretes fiatalembereket, akiknek egy ilyen vád a karrierjükbe kerülhet.

Az Ígéretes fiatal nőt a exploitation filmek egyik alműfajába, rape&revenge-be sorolják, miközben teljesen nélkülizi azok véres öncélúságát és vizuális elemekkel való sokkolását. Sőt, hol parodizálja, hol pedig teljesen megfosztja a zsánert minden jellemzőjétől. Egy igazságosztó éjszaka után Cassie karján végig csordogáló piros csík nem vér, vagy vérnek használt ketchup, hanem ténylegesen ketchup. A film első fél órájában nemigen látjuk, mit csinál a büntetést érdemlő pasikkal, de amikor a néző betekintést kap abba, hogyan dolgozik a bosszú poszt-metoo angyala, akkor sincsenek durva, véres jelenetek. Cassie ugyanis a pszichológiai ráhatás mesterire csiszolt eszközeivel iktatja ki a bulikban, bárokban becsalizott férfiakat: először eljátssza a világát nem tudó, bemindenezett védtelen lányt, hogy aztán hirtelen jött józan dominanciával leuralja ellenfeleit.

A látszólag kiherélt rape&revenge csak egy a sok a műfajrombolásból, amely visszaköszön az Ígéretes fiatal nőben. Ezen kívül sokszor él a fekete humor és a paródia eszközeivel, akár direkt vagy indirekt úton. Utóbbira jó példa a film kezdő képsora, ahol önfeledten táncoló férfiakat vesz a kamera az általában nőket követő male gaze-ból (a férfitekintet, ami felfal a szemével), de ugyanezt látjuk direktben, amikor Cassie hosszan és mereven megbámulja a ráfüttyögő munkásokat. Az ehhez hasonló jelenetekben persze nem csak a nőket érő hétköznapi szexizmus kerül kifordításra, hogy úgymond visszaadja a másik oldalnak, milyen érzés ez, hanem görbe tükröt is állít ezeknek a kellemetlen, rosszérzést keltő viselkedési mintáknak. Mindebbe még beférkőzik egy romantikus szál, hogy a paródiát és lelki terrort kicsit megfejelje a romkomok rózsaszín ködével, meg Paris Hilton Stars Are Blind-jával. A mondhatni kötelező szerelmi szálat szállító Dr. Ryan Cooper (Bo Burnham) látszólag mindennek, ami ellen Cassie küzd, az őszinte ellentéte, és ez a szitu láthatóan ki is billenti a lányt küldetéséből.

Ahogyan Cassie se éri be a sima vadászgatással – még egy tényleg rendes fiú kedvéért se -, úgy Emerald Fennell se áll meg mindennapi szexizmusunk ironikus megadásánál.

Egyrészt, a film legelejétől jellemző lassú infó csepegtetéssel lassan összeáll a nagy kép: Miért haragszik Cassie annyira a férfiakra, és amúgy mi a célja ezzel az egész leckéztetéssel? Másrészt, minél jobban beleviszi a nézőt Cassie megszállott hétköznapjaiba, annál inkább kibontakozik a film senkit se pártoló mondanivalója. A bosszú teljes eléréséig az erős szavakkal áldozatára ráható lányból fokozatosan válik azzá a predátorrá, aki ellen küzd. Pszchológiai nyomásgyakorlása áldozatról áldozatra egyre kegyetlenebb és számítóbb, hogy játszmái végül egy olyan erőszakos jelenetben teljesedjenek ki, amely vér és egyéb direktbe mutatott aggresszió nélkül legyen annyira sokkoló, mint a rape&revenge filmek vértől tocsogó képsorai. Cselekedeteit látszólag magabiztosan uralja, ám egyszer-egyszer megvillanó, őszinte pillanataiban Cassie igenis bizonytalan. Hol csak egy kormánykerékre hajtott fej, hol pedig az áldozata iránt érzett empátia mutatja meg a bosszú királynőjének emberi, esendő oldalát.

Hadjáratának legemberibb állomása Ryannel való kapcsolata, hiszen ő jelenthetné Cassie számára azt a továbblépést, amelyre legbelül évek óta áhítozik, a belépőt a normális életbe. Nézői oldalról itt jön el az a pont, amikor nem azért drukkolunk a lánynak, hogy végre igazságot szolgáltasson, hanem azért, hogy hagyjon fel ezzel, a saját érdekében. Cassie saját rögeszmés bosszújában való fokozatos elmerülése nem működne Carrey Mulligan játéka nélkül. Az amúgy Oscar-díj jelölésre érdemelt főszerep nem kis kihívás: Mulligannak egyik elmeállapotból a másikba kell gyorsan átvedlenie, miközben filmbéli tettei ellenére is szimpátiát tudjon kelteni a nézőben. A trükk működik: ahogyan Cassie vezeti orránál fogva hullámzó szerepváltozásaival környezetét, úgy minket is ezerszer és ezerszer átver, ezzel nem csak működtetve a karaktert, hanem fenntartva a jó thrillerekre jellemző, kiszámíthatatlanságból fakadó feszültséget.

Az Ígéretes fiatal nő zsánerek közti zsönglőrködését és Mulligan fantasztikus alakítását látva nem csoda, hogy a 2021-es Oscar szezon egyik kiemelt filmje volt – a Legjobb forgatókönyv díját neki is ítélték.

A bosszúfilmek szögegyenes cselekményét csavarja meg úgy, hogy nem csak izgalmas lesz, hanem még az elmúlt évek nagy társadalmi kérdéseiről is elgondolkodtat.