Újabb kémthriller a Marvel istállóból?

A Végjáték utolsó perceiben Amerika Kapitány letette a pajzsot. Pontosabban átadta azt a Sólyomnak, Sam Wilsonnak (Anthony Mackie), bízva abban, hogy egykori harcostársa majd magára ölti a nemzeti hős jelmezét. A szimbolikus pajzs azonban egy Amerika Kapitány tiszteletére emelt múzeumba kerül, Wilson pedig (egyelőre?) még nem akar az új Kapi lenni. Helyette titkos akciókban segíti az amerikai hadsereget, és próbálja rendbe tenni az ötéves távolléte alatt nővére által (Adepeyo Odure) üzemeltetett családi bizniszt. Bucky eközben a rémálmait okozó PTSD-t feldolgozandó, terápiára jár, és hogy bűnbocsánatban részesüljön, elszámol az agymosott évei alatt elkövetett bűntetteivel (szintén titkos akciók keretein belül). A magánéletére így kevés idő marad. A világban az elmúlt évek felgyülemlett feszültsége pedig hol nyíltabb, hol rejtett fegyveres konfliktusokban és lázadó csoportok létrejöttében manifesztálódik.

The Falcon and The Winter Soldier már első pillantásra is egy szokványosabb történetmesélési és esztétikai irányt képvisel, mint a WandaVision. Egy fokkal közelebb hoz az MCU korábbi filmjeiből már megismert, de alaposabban ki nem bontott figuráihoz, hogy a múltjukkal való ilyen-olyan megbirkózás után tiszta lappal nyithassanak az univerzum negyedik fázisában a nagyvászonra szánt filmek szuperhőscsapatában. Bár felesleges is lenne keményvonalas realizmust várni egy Marvel produkciótól, ezúttal nagyon is földközeli pillanatok és eddig ki nem tárgyalt kérdések is előfordulnak. Például, hogy valójában mi a fenéből is élnek a Bosszúállók (pláne Stark halála óta), vagy, hogy miként tudnak a lehetőségekhez mérten átlagember módjára visszatérni a társadalomba.

Az eddig látott képsorokból leginkább az Amerika Kapitány: A Tél Katonája akció- és kémfilmes hangulata köszön vissza.

Ennek részei a formálódó összeesküvések, rejtélyes, maszkos bűnöző csoportok és a hadi-, meg egyéb informatikai kütyük is. Ebből az egyvelegből még akár egy Tom Clancy műveire emlékeztető techno-thriller is kifejlődhet – legalábbis egy Marvelesre hígított verzióban. De egy rész alapján nincs sok értelme messzemenő következtetéseket levonni és belekezdeni a spekulációkba, hiszen az ezekhez szükséges alapokat sem fektette még le a pilot (de vajon lesz a háttérben megbúvó „Mephisto-szál”?).

Az első rész tehát egy klasszikus bevezetőként funkcionál: egyelőre csak felhelyez néhány bábut a sakktáblára, de még nem kezdi el a játszmát. Megismerjük a szereplőket, az időt és a helyszínt, mint egy hosszúra nyújtott és feldarabolt film arányosan meghosszabbított expozíciójában. A sorozatot nyitó, kiválóan megrendezett akció szekvencia azonban még a nagyvásznon is simán megállná a helyét, ez pedig bizakodásra ad okot – legalábbis ami a csihi-puhit illeti.