Űrfantasy, amely után az olvasó és a fordító is csak a fejét vakarja

A Vezércsel sajnos nem lett jó regény. Bizonyára kulturális különbségek is nehezítik a szöveg menet közbeni feldolgozását, de az sem segít, hogy képtelenség értő módon olvasni. A történet szerint Kel Cheris kapitányt kellene főszereplőként végigkövetnünk a teljes cselekményen, ám már itt elveszítheti a fonalat a kíváncsi olvasó. A kibontakozó csatajelenetben a kelek és a rejtélyes angolnák között dúl a harc egy időjárást befolyásoló, szélsőséges anomáliákat kiváltani képes gép birtoklásáért. De mit is jelent az, hogy „kel”? Ez Cheris neve, rangja, neme, vagy valamely hovatartozást jelölő titulusa? Egyelőre nem sikerül hová tenni a szót, de nincs is idő gondolkodni rajta, mert a kelek egy tiltott formáció felvételével és az ebben történő rendületlen előrenyomulással nyerik meg a csatát, pont. Jöhet az ünneplés.

A hangzatos Pir Legyezője elnevezésű alakzat, a neki tulajdonított mágikus erő, az értelmezhetetlen „kel”-szó, az ellenséges angolnákra való hivatkozás, a kelek kalendrikus rendszere mind olyan értelmezésre váró dolgok, amelyek nélkül csupán oldal követ oldalt, de az olvasási élmény merő unalomba és bosszankodásba fordul, hiszen tulajdonképpen nem érteni, mi is zajlik a lapokon.

A regényben találhatók szórványos magyarázatok, de a későn érkező felismerés már nem pótolja az események, jelenetek átélhetőségének hiányát. 

Ennek a különleges univerzumnak ez a fajta „csúsztatott” kibontása nagyon nehézzé teszi a szövegértést, de a regény közérthetőségén a szerző matematikusi végzettsége, a magyar fordítás, sőt még a témaválasztás sem igazán segített. De akár említhetném még a háttérvilág vázlatszerű kidolgozatlanságát is. Szinte mindenre késve kapunk magyarázatot, a „kel”-szó is csak akkor válik érthetővé, amikor egy galaktikus birodalom különálló kisközösségei kerülnek górcső alá.

Ami viszont engem végig nyomasztott a regény olvasása folyamán, hogy military SF-ként hivatkoznak rá – legalábbis a fülszövegben írtakat alapul véve -, a zsáner 21. századi megújítójaként.

A Vezércsel azonban egyáltalán nem rokonítható a közelmúltban magyarul is kiadott military SF könyvekkel.

Sem a zsánerformáló John Scalzi, sem a nagy klasszikusok, mint Heinlein vagy Haldeman, se a külföldön rendkívül népszerű (és itthon is egyre jobban várt) Jack Campbell, sem pedig a 2010-es évek egyik legnépszerűbb írójának, Marco Kloos-féle katonai szakzsargonnal fűszerezett írásának nem érződik halvány lehelete sem a Vezércselen. Ezen túllendülve nemcsak a katonai jelző, de maga a zsánerbeli besorolás is megkérdőjelezhető számomra, mert önmagában attól egy szöveg nem válik science-fiction művé, hogy űrhajók, bolygók, fegyverek, szokatlan használati eszközök vagy eltérő társadalmi berendezkedés szerepel benne. Ha a legegyszerűbb példát, a space fantasyként hivatkozott Star Wars-univerzumot veszem alapul, akkor a Vezércsel kalendrikus rendszere megfeleltethető az Erőnek, az eretnekség az egyik ellentétes oldalnak (attól függően, kinek a szemszögéből nézzük, de leginkább a Sötét oldalnak). Itt is felfedezhetőek az olyan mellékszereplők megfelelői, mint R2D2 vagy C-3PO, hiszen számos alkalommal történik hivatkozás robotkatonákra, de még robotizált rókára is, maga Kel Cheris, az űrcsaták, űrhajók, űrállomások, bolygók pedig a díszlet, mely mind a világ kötelező tartozéka.

Hol maradt hát a military Sf-ből a military-rész? A Vezércselből hiányzik az érthető, elképzelhető, átélhető katonai akció, szaknyelv, szleng. A kisember harci gépezetben meglévő helyének érzéscsírája, a feláldozhatók közötti interakciók, a parancsnoksági stratégiakidolgozás folyamata. Helyettük vannak elkent, érthetetlen csatajelenetek robotközlegényekkel, mágikus formációkkal, illetve olyan stratégiai megbeszéléssel, ahol a jelen lévők egy-egy avatárral helyettesítik valódi alakjukat. Vagyis már-már ironikus módon a szereplők még egymás előtt is rejtve maradnak, nemhogy az olvasó előtt!

Nem szívesen írok ennyire kategorikusan negatív véleményt egy könyvről, amely számomra nem nyújtotta az elvárt minőséget, mert a személyes ízlésem mellett rengeteg aspektusa van egy regénynek, amelyek a végső negatív mérleg ellenére önmagukban jól működhetnek és akár pozitív élménnyé is varázsolhatják a művet egyeseknek. Ráadásul még kellemetlenebb ez akkor, ha egy külföldön a zsáner megújítójának, ünnepelt elsőkönyves tehetségnek kikiáltott szerző szövegéről van szó. Sajnos azonban a Vezércsel számomra szörnyű olvasási élményt nyújtott, szemben például a szintén kelet-ázsiai Cixin Liu regényeivel. A számos bosszantó részletbe pedig beleolvadt az összecsapott magyar fordítás és szerkesztés, bár biztos vagyok benne, hogy kiváló munkával is legalább ilyen értetlenül és csalódottan tettem volna le a könyvet. Ez pedig igazán elkeserítő.