Nora K. Jemisin mindössze három év leforgása alatt írta meg A megtört Föld-trilógiát, azaz Az ötödik évszakot, Az obeliszkkaput és A megkövült égboltot, azonban a ponyvaszerzőkhöz méltó tempó ellenére korunk egyik legjobb fantasyszériáját alkotta meg, amelynek jelentőségét most még talán fel sem lehet fogni. Az utolsó rész pedig nemcsak ennek beteljesítése okán különleges, hanem azért is, mert a fantasy kereteiből a sci-fi felé nyitva nagy fába vágja a fejszéjét.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Minden folytatás esetében átok, hogy ne csak az egész sorozat jellemzőinek elismétléséből álljon egy kritika, de A megkövült égbolt tekintetében végképp, ugyanis Jemisin nemcsak az egyik legjobb, hanem az egyik legkonzisztensebb regényszériát hozta el. A megkövült égboltban az előző két könyv erősségei és gyengeségei egyaránt kicsúcsosodnak, miközben az eddigi szereplők a Rezdületlen több tízezer éves múltját átszövő, többfrontos csata fő alakjaivá válnak.
HIRDETÉS
Ez utóbbiba alaposabban belegondolva nem is akármilyen teljesítmény, hogy a harmadik rész nem érződik teljesen másnak, mint elődei. Persze számos mű esetében megvan ennek a funkciója (ld. ahogyan a Harry Potter-széria is felnőtt főhőseivel), de nem egy regényt maga alá temet, hogy a tétek fokozódásával, hősei sarokba szorításával elveszti meghatározó jellegét és azokat a vonásait, amiket megkedveltünk benne. Természetesen A megkövült égbolt sem tökéletes: kissé méltatlan, hogy a három szigorúan vett főszereplőn kívül mostanra gyakorlatilag mindenki más statisztává silányul, ahogyan azzal sem vagyok még mindig kibékülve, hogy Az obeliszkkapuhoz hasonlóan egyre inkább a kozmikus konfliktus magyarázatára kerül a fókusz. Méghozzá nem is egy szálon, ugyanis Nassun története mellett a Schaffa helyére érkező Hoa meséje is ezt a szerepet tölti be, és főleg tőle kapjuk meg mindazokat az információkat Rezdületlen kialakulásának miértjeiről, amik a történet teljes megértéséhez szükségesek. Ez azonban azt jelenti, hogy a történetfolyam eddigi legtitokzatosabb, legkevésbé emberi karakterét kell közel hoznia az olvasóhoz (már csak azért is, mert tulajdonképpen Hoa az egész trilógia elbeszélője is), hogy a mű ne azt a személytelen élményt közvetítse, amit a transzhumán lények filozofikus jellegű összecsapásairól szóló klasszikus sci-fik.
Mert hogy A megkövült égbolt végképp kilép a fantasy keretei közül: az előző részből az már kiderült, hogy a Föld távoli jövőjében játszódnak az események, ezt a legújabb felvonás pedig azzal egészíti ki, hogy a varázslatnak is tudományos-fantasztikus magyarázatot gyárt. Ez ráadásul ebben a kötetben erős környezetvédelmi felhangokat is kap, ami tulajdonképpen a kisebbség-többség és a másság konfliktusán keresztül megragadott emberi természet egy újabb vetületévé válik. Viszont ez egyben azt is jelenti, hogy záróepizódhoz képest meglehetősen sok az expozíció, a holtcivek vívmányait ecsetelő leíró rész, ami alkalmanként igen kellemetlenül töri meg a cselekmény lendületét, bár tulajdonképpen A megkövült égbolt egyik történetszála sem kifejezetten mozgalmas.
Mégsem jelenthető ki, hogy A megkövült égbolt radikálisan más (és főképp nem rosszabb) regény lenne, mint elődei. Ez a tematikai kényszerpálya ugyanis az előfeltétele annak, hogy a mondanivaló kiteljesedhessen, így értjük meg igazán, hogy a bolygó múltját mindig is áthatotta a másságból eredő szegregáció és az emberiség élősködése, miközben megfogalmazódik a kérdés, hogy ezekre a feszültségekre mindig csak erőszakos válasz adható-e? Most bizonyosodik be, hogy Jemisin nem pusztán a világunkban jelenlévő faji (és egyéb) feszültségek metaforáival akar tündökölni, hanem igyekszik okokat és megoldásokat is feltárni, és tökéletesen tisztában van azzal is, hogy csak hangzatos lózungokkal dobálózna, ha ezek a gondolatok nem fonódnának össze szereplői sorsával.
Itt érik be az írónő fő bravúrja, amit mindhárom regényben következetesen képviselt, hogy a rideg, akadémikus hangvétel helyett tökéletesen humanizálja ezeket a kérdéseket. A moralitást továbbra is a való élet kihívásaival állítja szembe: mindig akad egy tényező, ami miatt a figurák nem tudják meghozni a (számunkra) helyes döntést, hibáikért pedig (alkalmasint szó szerint) húsba vágó árat kell, hogy fizessenek. Nem bízhatunk vakon abban, hogy karakterei makulátlanul jók és sebezhetetlenek maradnak, amitől még a finálé utolsó oldalain is teljesen kiszámíthatatlanul zajlanak az események. Egészen példátlan, extrém esete ez annak, amikor egy szerző el tudja hitetni, hogy nem szereplői állnak a narratíva szolgálatában, hanem az a legnagyobb természetességgel áll elő az ő benyomásaik, tragédiáik, személyes kapcsolataik nyomán.
Ellentmondásos regény tehát A megkövült égbolt, hiszen csak úgy tud nagyívű, filozofikus sci-fivé válni, hogy egyben az elsőtől az utolsó szóig ez ellen is küzd. De éppen ez benne az autentikus, hiszen nem lehet fényesre polírozott, lekerekített sarkokkal és előre jól kitalált válaszokkal megírt könyvben arról mesélni, hogy az életben semmilyen küzdelem nem könnyű, semmilyen kérdés megoldása nem egyszerű.
