Könyv

A sárkányvérrel tuningoló mágusok visszatértek

Anthony Ryan a brit közigazgatásban eltöltött évek után lett író. 2011-ben megírta A vér énekét, amivel azonnal berobbant a köztudatba és a New York Times sikerlistájára. Kreativitásból új trilógiájára, a Draconis Memoriára sem fogyott ki. Az első részben egy grandiózus világot épített, a másodikban pedig emeli a téteket.

2016-ban indult útjára a Draconis Memoria Az ébredő tűz című kötettel. A történet középpontjában a véráldottak állnak, akik képesek a Birodalomban élő sárkányok (a könyvben drákoknak nevezik őket) vérét hasznosítani. A fekete vér erőt ad, a kékkel valóra válik a telepatikus kommunikáció, a zöld gyorsaságot, felerősödött érzékelést és gyors gyógyulást biztosít, a vörössel pedig a tűz ember számára is irányítható elemmé válik. Hatalmát a különlegesekre alapozva emelkedett fel a Vashajó Szindikátus és hajtotta uralma alá Arradsiát. A virágzó birodalmat most ismeretlen veszély fenyegeti: az eddig igában tartott drákok az emberek ellen fordulnak. Mozgolódásuk mögött nem puszta önvédelem, hanem tudatosan szervezett támadás áll. A tengeren túl pedig az ellenséges Corvantin Birodalom vár a megfelelő pillanatra, hogy végre legyőzze Vashajó Szindikátust.

A világ sorsa három ember: Lizanne Lethridge, a Szindikátus véráldott kémnője, Claydon Torcreek lajstromozatlan véráldott és vájtrévi tolvaj, és Corrick Hilemore kalózvadász, a Vashajó parancsnokhelyettes tetteitől függ. Külön úton indulnak el, majd a sors egymás mellé sodorja őket. A láng légiójában Ryan a közös cél mentén fűzi tovább a történetet: az előző részben elszabadult a legendának hitt Fehér drák, aki sárkányokból és romlottakból (hüllőszerű, rabszolgává változtatott emberekből) toborzott seregével az emberi földeket kívánja elfoglalni. A közelgő veszély megakadályozásának érdekében Lizanne útra kel, hogy rátaláljon az Őrült Feltalálóként ismert férfira, hisz a mendemondák szerint ő az egyetlen, aki korábban találkozott a fehér szörnnyel. Eközben Clay és Hilmore a messzi észak felé hajóznak, ahol talán válaszokat lelhetnek a fehérrel kapcsolatos kérdéseikre.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

A két könyv legnagyobb erénye a történet köré felépített világ.

A sárkányvérre és azok használóira alapozott gazdaság, kereskedelem és társadalom nem csak azt a tézist dönti meg, miszerint a fantasyben a mágia vagy más varázslathoz köthető jelenség meggátolja a technológiai fejlődést, hanem a tolkieni mintákat követő regények sorában úgy hat frissnek, hogy nem szakad el teljesen a műfaj klasszikusaitól.

Arradsiában tökéletesen megfér egymás mellett az ipari forradalom legújabb vívmánya a tűzokádó sárkánnyal és a rejtélyes, ősi titkokat rejtő templommal. A romlottak gyilkolása és a ravasz tervek kidolgozása mellett Ryan mindig szán időt képzeletbeli birodalmának minden egyes elemének bemutatására. A részletes kidolgozáson érződik, hogy ő maga is szívesen lubickol ebben az ötletorgiában, a véráldott hajtotta hajótól a Pók nevezetű drákvér-adagoló eszközig mindenre gondol és rajongása is ragadós.

A cselekmény felépítését nézve is észrevehető a különböző sémák és minták keverése. Lizanne történetében a klasszikus kémregények narratíváját, Claydon expedíciójában pedig Jules Verne kalandregényeit idézi, Hilmore tengeri útja pedig a kalóztörténeteket, csak épp a jó szemszögéből. Ryan nem áll meg az előző részben felvázoltakkal. Az ott lehelyezett alapokat továbbviszi, képes tágítani az eddig is grandiózusnak tűnő világát és történetét. A véráldottak oldalán elvisz minket a Corvantin Birodalomba és belevet minket az őrült király udvarának intrikáiba. Lizanne-nel tartva eljutunk a világ legromlottabb helyére, Scorazin börtönvárosába. Talán olvasóként itt töltjük a legtöbb időt, de romlottsága ellenére ebben a városban van a legtöbb potenciál, amit a szerző ki is használ. Clay és Hilmore kalandját követve a birodalom legészakibb és persze legveszélyesebb helyeire jutunk, de egy jól elhelyezett csavarral más, melegebb vidékeket is bejárunk.

Nincs ez másként a regény szerkezeti tulajdonságaival: a történet pontosan ott folytatódik, ahol az első könyv abbamaradt. Hasonló felállásban – 3 POV, azaz nézőpont – fejezet váltogatásával mesél, némi változtatással. Az ébredő tűz végén Hilmore egy sziget partján veszi fel Clayt és társait, és Lizanne kéktransz utasításai alapján indulnak meg együtt Északnak. A két szereplő POV fejezetének összevonása különösen jót tett a cselekménynek, mert ezzel megszűnt az előző kötet egyik nagyon zavaró hibája: Hilmore nem volt közel a történet központi eseményeihez, ezért az utolsó oldalakig feleslegesnek tűnt a jelenléte. Habár a második részben egy ponton Clay és Hilmore elválik egymástól, és a továbbiakban külön fejezetekben követhetjük, éppen hol járnak, de Hilmore továbbra is kulcsfontosságú embernek érződik a korábbi írói döntés hatására.

Ryan azonban nem hagy minket plusz egy POV karakter nélkül sem: behozza Sirust, a romlottá lett férfit. Viszonylag ritkán tűnik fel a könyv lapjain, de ha igen, általa egyenes közvetítést kapunk a Fehér drák üzelmeiről. Talán ennél több funkciója (egyelőre) nincs az ő szálának, de a lezáró epizód (The Empire of Ashes) valószínűleg ezen a fronton is tartogat meglepetéseket. Mindenesetre nem lóg ki a három főhős mellől, de az ő részéhez a legnagyobb pluszt a drákok árnyalása adja. Természetesen továbbkutatjuk a Fehér drák legendáját is, ami ugyanannyi új kérdést vet fel, mint amennyi választ ad.

Más fantasykben is találkozhattunk intelligens sárkányokkal, de Ryan könyve azon kevesek közé tartozik, ahol érezhetően nem emberi, azaz teljesen idegenszerűek a lények.

Nem beszélnek emberi módon, inkább egy közös kommunikációs rendszeren osszák meg egymással érzéseiket, gondolataikat és tapasztalataikat. Habár az első kötetben vérszomjas bestiáknak tűnnek, Sirus elbeszéléséből kiderül, ez közel sincs így. Még ha emberi mértékkel nehéz is megmagyarázni a drákok tetteit, minden döntés és cselekedet mögött érthető motiváció van.

Az ébredő tűzhöz képest a szerző egy zavaró jelenséget nem tudott kiiktatni a második könyvből: a fejezetek általában cliffhangerekkel zárulnak, melyek arra késztetik az olvasót, hogy azonnal folytassa a könyvet, viszont a sokadik ilyennél inkább ellenkező hatást ér el. Szinte az összes fejezetben jön egy vérszomjas drák vagy tüzes nyílvessző, vagy beszakad a jég, valaki bajba kerül… El kell ismerni, vannak nagyon hatásos a cliffhangerek a kötetben (pl. amikor Hilmore-ékat megtámadja a Nincs Tovább Jack néven elhíresült kék drák), de inkább fárasztó, bizonyos esetekben pedig nevetséges ez az írói húzás. Utóbbira jó példa annak a Claydon-fejezetnek a lezárása, amikor egy kis zöld drákot ártalmatlannak gondol, meg is simogatná, de a lény a Jurassic Park raptoraitól ellesett módon jól megharapja a fiút.

A kisebb zavaró elemek ellenére is A láng légiója méltó folytatás. Meg merem kockáztatni azt is, hogy túltesz az első részen. A történet gyorsabb léptékűvé válik, szereplőit közelebb hozza az olvasókhoz, továbbá tud újat mutatni a saját világán belül. Vagyis röviden: Anthony Ryan íróként képes a vállalásait betartani, sőt a téteket is emelni.  Remélem, nagyon siet azzal a folytatással, mert én nem bírom ezt a feszültséget, amit a könyv végén hagyott.

8 /10 raptor

A láng légiója

The Legion of Flame

Szerző: Anthony Ryan
Műfaj: fantasy
Kiadás: Fumax kiadó, 2017
Fordító: Matolcsy Kálmán
Oldalszám: 608

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.

Főszerkesztő
2009 óta foglalkozok blogolással és cikkírással. Jelenleg a Roboraptoron vagyok megtalálható főszerkesztőként. Bármilyen kérdésed van, a roboraptorblog[kukac]gmail[pont]com elérhetsz.