Miután a Marvel moziverzuma szárnyra kapott és elkezdte nézők óriási tömegeit a mozikba vonzani, a nagy konkurens DC Comics körein belül is észbe kaptak. Csinálni kéne valami hasonlót, gondolták, ám azzal már nem foglalkoztak, hogy saját filmes világuk megfelelő, szilárd alapokon álljon. A DC nagy vásznas univerzuma így zavaros, a rajongók nagy részére kiábrándító hatást gyakorló katyvaszként jelent meg. Az átgondolatlan kapkodást mi sem példázza jobban, mint az, hogy a DC legnagyobb hőseit összeverbuváló Az Igazság Ligája már most, az építkezés szakaszában befutott a mozikba. Hát… olyan is lett.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Henry Cavill személyében sikerült megfelelőnek tűnő Supermant találni, ám a karakter bemutatkozása, Az acélember nem nyűgözte le a nézők többségét. A helyzetet tovább rontotta a Batman Superman ellen, amely az utóbbi évek egyik legkomolyabb kritikai katasztrófája volt, a nagyon várt, ám mégis megrendítően felejthetőre sikeredett Öngyilkos osztagról pedig már szót ejteni is kár. Egyedül a Gal Gadot főszereplésével készült Wonder Woman tudott emelni a DCEU, vagyis a DC filmuniverzumának fényén.
Az Igazság Ligáját már az előzetesek alapján is komoly félelmek övezték. Nem szép dolog az előítélet, de valljuk be, már a kedvcsináló anyagok is eléggé fájdalmasak voltak. Tény és való, a kész film nem égbekiáltóan rossz, de pont annyira emlékezetes, mint a legunalmasabb hétfők az iskolapadban vagy a munkahelyi irodában.
HIRDETÉS
Superman (Henry Cavill) meghalt. Az emberek reménybe vetett hite ezzel megingott, félelem és szomorúság uralkodott el a bolygón. A világok végzeteként ismert, kizárólag a hódításnak élő Steppenwolf ezt az időszakot találja a legalkalmasabbnak arra, hogy a régmúltban megélt kudarcáért elégtételt vegyen, és a Földre visszatérve uralma alá hajtsa a bolygó népét. A Gotham éjszakáját Batmanként vigyázó Bruce Wayne (Ben Affleck) felfigyel a jelekre, és a vész közeledtére egy szuperhősökből álló csapat felállításával próbál reagálni. A harcosok összeverbuválása a vártnál nehezebb, hiszen a rendkívül gyors, de még fiatal Barry Allen (Ezra Miller) nem biztos abban, hogy neki valóban a frontvonalon a helye, az atlantiszi Aquaman (Jason Momoa) pedig enyhén szólva sem csapatjátékos típus. A hősöknek azonban együtt kell működniük, mert a sötétség egyre közeledik, Steppenwolf hatalma pedig folyamatosan nő.
Olyan, mintha egy rajzfilmet néznénk élő szereplőkkel.
Ez volt az egyik első benyomásom, miután kezdetét vette a produkció, és ez a gondolat nagyjából végig fenn is tartotta magát a fejemben. Valóban kissé ellentmondásos és fura megfogalmazás a fenti, megszületése azonban Zack Snyder nem feltétlenül pozitív értelemben véve érdekes jelenetkoreográfiáinak köszönhető. Olyan koncepciók és elképzelések valósulnak meg a vásznon, elsősorban látvány, de helyenként a dramaturgia szintjén is, amelyekkel sokkal gyakrabban találkozunk animációs köntösben. Nemes egyszerűséggel azért, mert az ilyen típusú mozzanatok jól mutatnak animálva, élő szereplőkkel viszont kissé zavart hatást generálnak. Leginkább talán Wonder Woman bankrablópüfölős belépőjénél érezhető ez a jelenség.
Ennél azonban sokkal zavaróbb az, hogy a popkultúra kiemelkedően szerves részeit képező, lassacskán már száz esztendős múltra visszatekintő DC-s szuperhősök elképesztően lebutított, felületes tálalásban jelennek meg ebben a filmben. Az Igazság Ligájának hősei jóformán mindazt képviselik, ami ellen egy valamirevaló álarcos igazságosztó kiáll, aminek az ellenkezőjét megmutatni hivatott.
Mert tényleg ennyire életképtelen az emberiség Superman nélkül?
A produkció történetéből ez jön le. Hőseink kétségbeesetten, forrófejűen, meggondolatlanul cselekszenek, Superman hiányában pedig teljesen elveszettnek érzik magukat. A gond az, hogy ezáltal pont a főszereplők válnak funkciótlanná és súlytalanná, ez pedig elszomorító. Batman nem is igazán Batman. Ben Affleck olyan, mintha egy lelkes képregényrajongó lenne, aki denevérjelmezben igyekszik hűen adaptálni kedvenc karakterét, ám újra meg újra előjön belőle a fanatikus rajongó gyermeki infantilizmusa, hogy teljesen tönkretegye a figurát. Wonder Woman jelenléte még úgy-ahogy erős, Aquamannak azonban csak farokméregetős szövegeket sikerült írni, egyéb érdemi megmozdulással nemigen rendelkezik. Tény és való, Flash poénkodása meglepően gyakran csal mosolyt a néző arcára, Cyborg belépője pedig az egész film talán legérdekesebb, leghangulatosabb képsora.
Rengeteg múlik a vágáson, és Az Igazság Ligája gigaköltségvetésű blockbuster léte ellenére meghökkentően gyengén lett összeollózva. Előfordul, hogy némelyik jelenetek megfelelő átvezetés nélkül adják egymásnak a kilincset, de indokolatlanul sokáig kitartott, így értetlenkedést kiváltó snittek is akadnak. A produkció alapvetően is zavarba ejtő csapongással halad előre a játékidőben, amely során még a legjelentősebb fordulatok is minimális mélység nélkül jelennek meg, a háttérből pedig szinte már szemmel láthatóan felsejlik Zack Snyder rendező nemtörődöm vállvonása.
Nagyon sok tehát a negatívum, amelyeknek köszönhetően valószínűleg nem ma és nem is holnap fogjuk újranézni ezt a legjobb szívvel is csak gyenge közepesnek titulálható alkotást. Viszont ha már betévedtünk a moziterembe, és nem akarunk bunkó módon kitrappolni a film felénél, akkor azért van lehetőségünk néhány apróságba kapaszkodva kihúzni ezt a szerencsére százhúsz percesre redukált, audiovizuális semmit. Ugyanis hiába hat mérhetetlenül jelentéktelennek a főgonosz és komplett serege, az akciójelenetek azért tartalmaznak néhány ütős megmozdulást, amelyek rendszerint akkor érkeznek, amikor a mű végre próbál nem rajzfilmszerűen működni. Hangulatfestés terén még a betétdalokat kell kiemelnünk. A főcím alatt szóló Everybody Knows című nóta kifejezetten hidegrázós élményt nyújt. Ezek mellett érdemes kivárni a stáblistát, ugyanis kettő meglehetősen szórakoztató és érdekes bónusz jelenetet is kapunk.
Ám Az Igazság Ligája összességében pontosan az ellenkezőjét nyújtja annak, amit egy ekkora volumenű, több legendás karaktert felvonultató szuperhősfilmnek képviselnie kéne. Unalmas, érdektelen, felületes és fárasztó. Tudod, arról az érzésről van szó, amikor hirtelen azon kapod magad, hogy már vagy három perce nem is figyelsz arra, ami a vásznon történik…
