Franchise mánia #1: A legelcseszettebb franchise-ok

Évek óta óbégatunk az amerikai filmgyártáson elhatalmasodó marketing szemléletről, a brand-mánián, az ötlettelenségen és az üres high-concept látványpornókon. Hollywood nagyüzemben szállítja nekünk a franchise-drogokat, és mi újra és újra bedőlünk neki, pedig összességében elmondható, hogy sokkal több az elbaltázott próbálkozás, mint a jó.  Az idei Terminátor, Mad Max, Jurassic World, és az új Fantasztikus Négyes után gondoltuk, hogy elsőként azokat vesszük sorra ezek közül, amikre nem csak a hullámzó minőségük, hanem a folytonosság hiánya miatt is lehet panaszkodni.

Jurassic Park (4 rész)

Az első rész igazi blockbuster-klasszikus (emitt mi is kifejeztük rajongásunkat), aminek elkerülhetetlen volt a folytatása, és bár Az elveszett világ elmarad az első felvonástól, eddig a pontig még elég jól áll a sorozat szénája. A B-filmes allűrökkel dolgozó harmadik rész azonban rendesen betett a sorozatnak, hosszú kényszerpihenőre küldve a dínókat, akik csak egy reebot szerűséggel (új casting) tudták magukat visszaverekedni a csúcsra – majdnem 15 évvel később. A Jurassic World viszont már egy más kor szülötte,  és bár rendesen átszövi a spielbergi nosztalgia, továbbá a maga buta módján még szórakoztató is tud lenni, de csak egy jól ismert recept trendire fazonírozása, amire még a film sem rest reflektálni (kritika).

Mad Max (4 rész)

Bár a világ idén a Mad Max megalkuvást nem tűrő tökösségétől hangos, azért ha franchise-ként tekintünk az olajbűzös posztapokalipszisre, akkor a Jurassic Parkhoz hasonló pályaívvel találkozunk – azzal a különbséggel, hogy Max esetében a második rész nem az első újrája volt, hanem attól lényegesen eltérő, új utakat kereső vízió. A trilógia záródarabja a Mad Max világával összeférhetetlen gyermekbarát hangütésével ütött meg értékelhetetlen hangot (ennek is megvannak az okai, a forgatás közben elhunyt a rendező egyik jó barátja, s egyben producer- és írótársa, és innentől kezdve a film sem érdekelte nagyon), Millernek pedig több mint két évtized kellett hozzá, hogy újra belevesse magát a sivatagba – és milyen jól tette! (a saját kritikám erre, a többieké erre)  Az új felvonás azonban – ami épp annyira reboot mint amennyire folytatás – már csak szellemiségében hű az első részekhez, a CGI miatt élesen elüt tőlük, miközben Mel Gibson is kiöregedett a szerepből, így a harag útja igazából az előzőek ismerete nélkül, önmagában is tökéletesen elvan. Mondjuk ha csinálnának még két részt Tom Hardyval, az helyrebillenthetné az egyensúlyt (új és régi trilógia, aka Star Wars).

Terminátor (5 rész + TV sorozat)

Amennyire beütött idén a Mad Max és a Jurassic Park újrára, annyira csendes maradt a Terminátor visszatérése (már ami a kasszacsilingelést illeti). Az emblematikus első rész után a folytatás új magasságokba emelte a blockbuster műfajt, ezek után viszont természetesen mindenkinek csalódást okozott a korrekt, de egyébként középszerű és gyorsan felejthető harmadik rész. Hollywood viszont nem akart leszállni a gyilkos robotokról, és egy lépéssel a Mad Max és a Jurassic Park előtt letolt egy új castinggal jelentkező reboot/folytatás/előzmény szerűséget, a Megváltást. A végeredmény elég vegyes fogadtatásban részesült (a cikk írójának éppenséggel nem volt vele olyan nagy baja), és anyagilag sem hozta az elvárt számokat, így idén újfent Schwarzeneggerrel a fedélzeten, de ismételten teljesen új stábbal vágott neki a moziknak, azzal a különbséggel, hogy erről már tényleg nem lehet eldönteni, hogy folytatásnak, rebootnak, vagy remake-nek tekintsük-e. A listában szereplő filmek közül ez a felvonás azzal tűnik ki, hogy külön felhívja a figyelmet a kiöregedett akciósztár kiöregedett mivoltára – bár ne tenné. Közben ne felejtsük el a két évadot megélt Sarah Connor sorozatot se – bár ha mégis így teszünk, az is elég beszédes.

Fantasztikus Négyes (3 rész)

A Terminátor halkan hasalt el a mozi pénztáraknál, a Fantasztikus Négyes buktájáról viszont már az is hallott, akit eddig is tökre hidegen hagyott a Fox látványos erőlködése, hogy saját szuperhős univerzumot építsen az X-Mennel és az F4-el. Már az első két rész sem valami remekmű, bár családi kalandfilmként mindkettő megállja a helyét, de két rész után rebootolni valamit, ami egyébként sem volt kimagaslóan népszerű, már eleve nagyon gáz. Inkább csináltak volna egy harmadik limonádét, és akkor beszélhetnénk legalább egy középszerű, de kerek trilógiáról, vagy felejtették volna el az egészet. Igazából az sem szépíthetett volna sokat az összképen, ha az idei eresztés jól sikerül – franchise szinten már eleve nagyon elcseszték az F4-et. Pár év múlva pedig ebből is jöhet az újabb reboot, mindegy, hogy idén mekkorát bukott a mozi. A filmnél garantáltan szórakoztatóbb kritikánkat itt olvashatjátok – az enyémet pedig itt.

Pókember (5 rész)

A Raimi-trilógia olyan amilyen, minden gagyisága ellenére vannak remek momentumai, de egyébként a trilógiák klasszikus pályáját írja le: a második rész nem több az első újrájánál, amiket a harmadiknak sikerül csúnyán alul múlnia. Sokáig úgy tűnt, hogy a negyedik részre is marad Raimi, de végül kezdtek kifutni az időből, és inkább a Batman: Kezdődik nyomvonalán rebootolták a sorozatot. Eredettörténet révén itt még nem annyira találta meg a saját hangját Marc Webb Csodálatos Pókembere, de a második részre beért (még ha ezzel a véleményemmel kisebbségben is vagyok, lásd a Roboraptoros podcast-ot). A Sony univerzumépítő szándékait leszámítva volt rá némi esély, hogy akkor lesz még egy Pókember trilógiánk, de a stúdió a körülötte kirobbant botrány hatására elkaszálta az ötletet, úgyhogy nagyon rövid időn belül hamarosan másodjára is rebootolják a szériát – de legalább a Marvel Studiossal közösen.

Superman (6 rész)

Az abszolút kedvencem. Egy korszakalkotó első, és egy már kevésbé korszakalkotó, de annál jobban sikerült második rész után ennek a franchise-nak az alkotói is becsináltak a harmadik részre. És bár én puszta nosztalgiából még a harmadik rész vígjátékba hajló felhangjaival is ki tudok békülni, ez azért mégis inkább egy Richard Pryor-komédia, semmint egy Superman-mozi. Egy picit hosszabb hatásszünet után azonban – változatlan szereplőgárdával- elkészült a szenzációs negyedik rész, ami majd két évtizedre megölte az alsógatyás ikont – illetve vissza költöztette aa TV képernyőre. A 90-es években a Batmannel már befutott Tim Burton munkálkodott az acélember rehabilitálásán, szerencsére nem sok sikerrel (a Nicolas Cageval készített próbafelvételeket mindenki megnézheti az interneten).  Végül egy másik szuperhős branddel, az X-Mennel már bizonyított Bryan Singer röpítette vissza Supermant a szélesvászonra – felemás eredménnyel. A Superman visszatérből árad a két évvel korábban elhunyt Christopher Reeve iránti tisztelet, de ugyanez kicsit agyon is nyomja a filmet. Singer végül visszatért az X-Menhez, a Superman visszatér kérdésfelvetései pedig a kukában landoltak – kár érte, mert ezzel az egész film létjogosultságát vesztette, úgyhogy harmadik nekifutásra következhetett az igazi újragondolás. 2013-ban ismét egy tapasztalt képregényfilmes-rendező kezébe került a karakter, Zack Snyder pedig – látszólag a Sötét lovag trilógia szellemében – elkészítette a Synger féle verzió tökéletes inverzét. Amit pedig a jövő hoz, az még nagyobb katyvaszt sejtet, ennek a szériának a jövőre érkező folytatása például már csak egy univerzumépítő lépcsőfok, Batmannel és Wonder Womannel megspékelve.

Karib-tenger kalózai (4 rész)

Újabb kakukktojás, mivel csak azért, mert egy széria hullámzó színvonalat mutat, még nem lenne helye ezen a listán, ahhoz vagy többször kellene rebootolni/remakelni kellene, vagy a folytatásnak kellene évtizedeket késnie, de Karib-tenger kalózainak kalandjaiba már becsúszott egy gikszer. Az első, igazán jól sikerült felvonás után a Mátrix és a Vissza a jövőbe filmek mintájára forgattak egy dupla-folytatást, ami persze hogy elmaradt az első rész lendületétől. Ezek után azonban új trilógiába vágták a fejszéjüket, az ismeretlen vizeken azonban csúfosan elmaradt a várakozásoktól, mind a minőség, mind az amerikai bevételek tekintetében (a 3D-s bevételekkel megdobott külföldi pénzek viszont a széria második legjövedelmezőbb részéve tették). Most próbálnak úgy tenni, mintha semmi se történt volna, és jövőre a régi színészekkel tér vissza Sparrow kapitány, de új egységes trilógia ebből már sehogy sem fog kikerekedni.

Majmok bolygója (7 rész)

Hasonló a helyzet, mint Supermannél, a Terminátornál, Pókembernél, és vélhetően majd egyszer a Fantasztikus Négyesnél. Az eredeti széria hullámzó színvonala után, amiből igazán csak az első számít nagy horderejű klasszikusnak, Hollywood megpróbálkozott a franchise rehabilitálásán, és bár a 2001-es Tim Burton verzió az év legsikeresebb filmjei közt szerepelt, csonka próbálkozásként csüng a széria darabjai között, mivel tíz év szünet után inkább megint rebootolták az egészet. Nem mintha a Burton-vízió után bárki is könnycseppeket potyogtatna, ráadásul a harmadik újrázás szimpatikus visszafogottsága teljesen talpra állította a brandet, és mindenki tűkön ülve várja az újabb folytatást, de azért ez is csak Hollywood néha már-már kínos profitorientáltságát támasztja alá.

Alien/Predator (8 rész)

A sci-fi szörnyek összes része más-más utakon járt, így az Alien széria négy része épp úgy megáll a saját lábán, mint a Ragadozók három önálló mozifilmje, még ha utóbbinál kissé zavaró is a  két évtizedes kihagyás (mondjuk bár ez lenne vele a legnagyobb baj), mint ahogy a hamarosan érkező újabb Aliennél is az lehet majd, Ripley ide vagy oda. A helyzetet a közös kalandok, a két AvP bolygatta meg először, hiszen félelmetesen gyenge mozikról beszélünk, és az Alien-előzménynek tekinthető Prométheus kavarta össze véglegesen, aminek ugyancsak beígértek valami dupla folytatást.

Akik kimaradtak:

Star Wars/Gyűrűk Ura – lehet vitatkozni az új trilógia minőségén, vagy a klasszikus befejezésén, de franchise szempontból ezek következetesen végigvitt projektek, amit nemsokára nem csak egy újabb trilógia, hanem több spin-off is követ. Ugyanez áll még a Gyűrűk Urára is.

Batman – A Burton/Schumacher dupla után egyszerűen kifulladt a sorozat, és bár érdekes lett volna látni, hogy mit hozott volna ki Burton egy saját trilógiával, a nyolc évnyi kihagyást követő reboot teljesen indokolt volt. Nolan összerakta a kerek trilógiát, ami után ugyancsak az újabb reboot lehet csak indokolt. Az esztétikai érzékünket zavarhatja ugyan, hogy ez már „csak” a DC univerzumépítő hadjáratának a része, de meglátjuk mi sül ki belőle.

Szellemirtók – Sokáig úgy tűnt, hogy a Szellemirtók a több évtizednyi szundi után felélesztett mozihősök között foglalnak majd helyet, de jövőre ebből is inkább reboot készül. A Fantasztikus Négyes logikáját követve akár ez is felférhetett volna a listára, de itt azért tényleg évek teltek el, ráadásul látatlanban ne kezdjük el temetni, Bill Murray és Dan Aykroyd például cameózni is fog, bár az már biztos, hogy nem nyugdíjas szellemirtóként.

X-Men – A „klasszikus” trilógia után belevágtak az előzménytrilógiába, aminek a második része éppenséggel összemosta a kettőt, de ettől még továbbra is működik, mint különálló széria, és jövőre érkezik ennek is a harmadik része. A szép összképbe persze belerondít némiképp a két Rozsomák spin-off, ami azonban hamarosan ugyancsak trilógiára fog duzzadni, és épp annyira megvan az X-Men filmek nélkül, mint azok nélküle.

Bourne – A Bourne-univerzum legnagyobb bűne, hogy kissé félbehagyták, mert a kerek trilógia után itt is egy újrában gondolkodtak a készítők, de a Matt Damon-mentes negyedik rész nem is sikerült túl jól, és bevételeit tekintve is csalódást okozott. De ha az X-Men mintájára az ötödik részben Renner mellé visszatérne Damon is, akkor még nincs minden veszve, bár a címszereplő nemrég nyilatkozott a karakterről, akit az amerikai lehallgatási botrány okán küldenének ismét mozivászonra, de Aaron Crossról nem tett említést. Akkor meg inkább a Karib-tenger széria pályáját fogja befutni. Az eredeti, kétrészes Bourne kalandot meg felejtse el mindenki, már ha egyáltalán hallott róla.

Indiana Jones – Az Indiana Jones igazából kakukktojás lett volna a listán, mivel a későn érkező folytatásokra hivatkozva rengeteg franchise-t felsorolhatnánk még itt (Rocky, Rambo, Die Hard, stb.), de Jonest kiemeli ebből a tömegből, hogy Ford mellőzésével – a Mad Max mintáját követve – készülnek valami rebootra, holott nem is olyan régen még új trilógiáról beszéltek. Az ember azt hinné, hogy Ford és Indy neve annyira összeforrt, hogy lehetetlen őket szétválasztani, de a tömegkultúra talán ismét ránk cáfol, ahogy tette azt egy időben James Bonddal és Sean Conneryvel is, vagy legutóbb Mel Gibsonnal és a Mad Maxszel.