Mindenki meneküljön, aki aranyos családi filmet keres a legújabb Toy Story-ban: az ötödik felvonás egy blackmirrorian nyomasztó disztópia arról, hogy a technológia hogyan pusztítja el a játék intézményét és átvitt értelemben az animációs filmeket is.
HIRDETÉS
A Toy Story valahol mindig is az elmúlásról és újrakezdésről szólt: a játék-lét óhatatlan tragédiája, hogy gazdáik előbb-utóbb felnőnek és megválnak tőlük. Az eddigi négy részből a legutóbbi kettő is lényegében ezzel a stafétaátadással foglalkozott, a 2019–es negyedik felvonásban odáig tágítva ezt az elképzelést, hogy bizonyos játékok egyszerűen kitörtek a körfogásból, és megalapították saját, embergyerekek és csalódások nélküli kommunájukat. Ez meglepően érett gyász- és továbblépésnarratíva tulajdonképpen jól is rezonált arra, hogy időközben a franchise eredeti rajongói is felnőttek, és szintén saját gyerekeikre örökítették a Toy Story világát.
Azonban már az legutóbbi részben is tükröződött, hogy mennyire nehéz újat mondani a játékok életének értelméről, és kimaradni a Pixart ekkoriban egyre inkább maga alá gyűrő kreatív kifulladásból. A Toy Story ötödik epizódjának létjogosultságához tényleg földrengésszerű eseménynek kellett történnie – a tech-apokalipszis azonban elérte, hogy Andrew Stanton (Némó nyomában, Wall-E) egy disztópiákat megszégyenítő hattyúdalt rittyentsen egy olyan franchise-nak, amelyről már kétszer azt hittük, túl van a hattyúdalán.
A Toy Story 5-ben ugyanis tényleg eljön a játékvilágvége: ezúttal nem gonosz gyerekek, pénzéhes műkereskedők vagy maga a felnövés intézménye fenik fogaikat Buzz, Jessie és barátaik idilljére, hanem a képernyő-addikció. Eleinte csak Bonnie-t nyomasztja, hogy nem talál barátokat a folyton telefont nyomkodó szomszédok és iskolatársak között, azonban amikor ezt kiküszöbölendő betoppan életébe a táblagép Lilypad, hőseink azzal szembesülnek, hogy gazdájukat is elveszíthetik a virtuális világban – miközben magát a fizikai játék intézményét is kiradírozza a digitalizáció.
Ha ez elég sötéten hangzik, akkor is csak a felszínét kapargatjuk Andrew Stanton víziójának: itt a tip-top kertvárosi házakat az este beköszöntével már csak a telefonok kék fénye járja át, mintha csak egy testrablós filmet néznénk, miközben Bonnie-ék otthona marad az egyetlen rezervátum a kert mélyére kidobált játékok Mad Max-miniuniverzumai által körülölelve.
És miközben a film nem rest kitérni arra, a szülők is részei a képernyő-függőségnek, eddig relatíve kevés alkotás igyekezett azzal sokkolni, hogy 8-9 évesek internet-zombivá alakulását helyezte a fókuszba kíméletlen részletességgel. A Toy Story 5. nem elégszik meg ennek nyilvánvaló külső tüneteivel, hanem továbblép arra, hogy a kibertér hogyan zilálja szét már ebben a korban is az egészséges emberi kapcsolatokat és mérgezi meg a gyerekek világlátását. Mindeközben a sokadik Toy Story-féle egzisztencális válságot élő Jessie-től a kopaszodó és pocakos (és a narratívába kissé indokolatlanul beleerőltetett) Woody-ig a legtöbb hős is már kicsit öreg és megfáradt – Clint Eastwood búcsúztatta valahogy így a westernt a Nincs bocsánatban.
A Toy Story 5. ugyan mutat nekünk gyerekeket, akiknek szülei még könyvből mesélnek kempingezés közben, és persze hőseink is bajtársakká válnak mindenféle kütyükkel a nyomkodós szobatisztaság-trénertől a gyerek-digitálisfényképezőgépig, a végére pedig egy hús-vér barátságot is összehoznak,
de ezek a kedves-optimista konklúziók csak fénypöttyök, amelyek egyszerre vesznek el és csengenek hamisan Stanton koncepciójának fojtogató sötétségében.
Hiszen hőseink lehet, hogy saját maguk meg tudják úszni a tech-világvégét, de így is utolsó mohikánként fognak állni egy körülöttük folyamatosan pusztuló világban. A képeken mintha ott tükröződne minden egyes animátor fájdalma, akik bizonyára hasonlóképpen viszonyulnak a szakmájukat fenyegető AI-hoz, és szoronganak attól, előbb-utóbb a Pixart is maga alá gyűri a gyerekek között a közösségi médiában már vírusként terjedő mesterségesintelligencia-agyrohasztás.
Bocsássuk meg hát, hogy a Toy Story 5-ben döcög a kreativitás, és témája híján sokkal könnyebb lenne benne az újabb Pixar-pénzszivattyút látni. A bonyodalom-megoldás sémák (beleértve a franchise kb. századik autó után rohangálását vagy ezredik “valaki idegen véletlenül megtalálja és felkapja a játékokat” deus ex machináját) igen fáradtak már, a régi mellékkaraktereket minden korábbinál jobban partvonalra helyezi a forgatókönyv, a B-történetszálnak beépített öntudatra ébredő Buzz Lightyear-hadsereg pedig mintha csak azért szerepelne, hogy a Pixar animátorai megmutassák, milyen ügyesen bánnak az egysíkú kertvárosi környékeken kívül eső világokkal is. A gegek és a humor tartják a szintet, ahogyan Stanton visszafogott, de makulátlan rendezői érzéke is sok bukkanón átlendíti az élményt.
Amely élmény remélhetőleg gyerekek millióit inspirálja majd arra, hogy a moziból kilépve vagy a tévé elől felállva a telefonjuk helyett igazi barátokat keressenek, de minden bizonnyal a Wall-E-hoz hasonlóan lesújtó jövőképe (vagyis inkább jelenképe) miatt fog emlékezetes maradni. Hosszú évek óta ez az első Toy Story, ahol a játékok nem búcsúznak valakitől és mi sem búcsúzunk a játékoktól, azonban lehet, hogy végül ez lesz a legszomorúbb búcsú mind közül.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
