Ha kiderülne, hogy egy fekete lyuk elpusztítja a világegyetemet, és alapvetően már csak pár hónap van hátra az életedből, vajon mit tennél? T. J. Klune új regényében sokféle választ ad erre a kérdésre, a pusztítástól a teljes elfogadásig, vagy addig a megoldásig, amit a főszereplő pár választ: tegyük meg azt, amit hosszú ideje halogattunk, mert féltünk belevágni. Ezért indul neki Don és Rodney a fél Amerikát átszelő utazásnak, amelynek során önmagukról és a kapcsolatukról is sokat megtudnak, ahogyan azt is megtapasztalják, mások hogyan készülnek a világvégére. Az Oly fényesen ragyogtunk nemcsak a világ pusztulásáról szól, hanem arról a mardosó vágyról is, hogy ne egyedül kelljen szembenéznünk a sötétséggel.
HIRDETÉS
A „szelíd” apokalipszis
Ha a világ egy hónapon belül véget ér – és az amerikai elnök nem ránt elő a kalapból pár menő űrhajóst, hogy azok az utolsó pillanatban megmentsék az egész univerzumot –, mit tehet az egyszerű halandó?
Klune a regénye első pár oldalán sokféle reakcióról mesél. A látványos és csoportos öngyilkosságokról, a rendszer és a vezetők elleni támadásokról, felemelkedő, önjelölt prófétákról, akikkel végül a saját híveik végeznek, és persze tömeges gyilkosságokról.
Ráadásul ez a vég egyszerre borzasztó és nagyon is demokratikus.
A fekete lyuk energiája futótüzeket fog előidézni, amelyek olyan magasak lesznek, hogy semmi sem állhatja útjukat, és semmi sem élheti túl a támadásukat. Nem számít, hogy ki kicsoda vagy hová menekül. A milliárdosok bunkerekbe vagy az űrbe. A szegények földpadlós pincékbe. Nem számít sem a mesés gazdagság, sem az, hogy ki volt jó ember. Mindenkire ugyanaz a vég vár.”
De a regény mesél a csendes elfogadásról, valamint a régi és új kapcsolatok ápolásáról is. Ehhez elég egy régi, rozoga lakóbusz, amellyel egy negyven éve együtt élő meleg pár átutazik fél Amerikán, hogy megtegyen valamit, amit már nagyon régen halogatott – és eközben számtalan új ismeretséget köt.
Klune nem akciódúsan ábrázolja a világvégét: egészen a történet végéig szinte nincsenek is jelei annak, hogy egy fekete lyuk fenyegeti a Földet, így az egész folyamat sokáig inkább melankolikusnak és csendesnek tűnik – így adódik lehetőség az emberi reakciók megfigyelésére és ábrázolására.
A regény nemcsak a káoszt mutatja be (mint a fosztogatást vagy a tagadást), hanem az apró, pozitív emberi válaszokat is: van, aki a világvége előtt még/végre összeházasodik, mások pedig egyszerűen csak leülnek egy tábortűz mellé, hogy szerethető emberek társaságában tölthessék az utolsó napokat.
És a sokféle reakció bemutatása teszi a könyvet realisztikussá és félelmetessé.
A nem annyira csendes elfogadás
Arra, ha már nem kötnek a társadalmilag elfogadott szabályok, sokféle választ adhatnak az emberek, és Rodney és Don meg is tapasztal ezekből jó párat az útjuk során.
Van, aki egyszerűen csak elrejtőzik a természetben a kutyájával. Mások a hippimozgalmak hagyományait követve kivonulnak a társadalomból és megpróbálják az utolsó napokat csendes boldogságban, szerető emberek társaságában eltölteni. És van, aki úgy mentené meg az embereket a végső, borzasztó pusztulástól, hogy sorra megöli őket.
És persze vannak azok, akik mindvégig a csodában, egy elképzelhetetlen megoldásban reménykednek – főképp azok a szülők, akik azt firtatják, mivégre születtek a gyerekeik, ha nem érhetik meg a felnőttkort.
Nem vagyok hajlandó hinni abban, hogy nem jön el a nap, amelyiken láthatom leérettségizni a fiamat. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy nem jön el a nap, amelyiken a lányom odaáll elém, és azt mondja: apa, megismerkedtem valakivel. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy az én meg nem született gyermekem sosem fog lélegzetet venni. (…) Él bennem a remény, de hazugságnak érződik.”
Rodney és Don az utazás során – és így az olvasó is velük – láthatja a fosztogatást és a teljes tagadást, átélhet veszélyes helyzeteket, ugyanakkor megélhet apró, csendes emberi boldogságot is.
És mindezt Klune olyan intenzitással ábrázolja, hogy elgondolkodtatja az olvasót is: ő vajon hogyan reagálna a világvége hírére?
Mindezt tetézi azzal, ahogyan azt is bemutatja, hogyan tűnnek el a világból a kommunikációs lehetőségek, így az emberiségnek át kell élnie azt is, hogy végképp elveszti a kapcsolatot a szeretteivel – és ezt is egy nagyon realisztikus, bármikor valósággá válható problémaként ábrázolja.
Egy életen át tartó szerelem
Ritka a kortárs irodalomban, hogy egy 70-es éveiben járó, negyven éve együtt élő pár áll a középpontban – akiket Klune cseppet sem cukormázasan ábrázol.
Ennek a párnak megvan a múltja, a vitákkal, az eltérő karakterekből adódó nehézségekkel, az öregedéssel járó lemondásokkal és a haláltól való félelemmel. De ott vannak a közös emlékeik is: az első találkozásukról, az összecsiszolódásukról, vagy a közös otthon megteremtéséről és a tökéletlen szerelem erejéről.
– Te magad mondtad, hogy így működik az univerzum. Szerencse és véletlenek. Nincs sors, nincs végzet. Néha szörnyű, megsemmisítő. De néha egy olyan élethez vezet, amiről előtte sejtelmed sem volt. Egy jó élethez, még ha olykor szenvedsz is. Az univerzum összes eseményét tekintve, mekkora volt az esély annak, hogy így egymásra találjunk?”
Ez a szerelem és párkapcsolat picit talán „viseltes”, de pont ettől értékesebb, mint bármilyen cukormázas(an ábrázolt) kapcsolat. A közös múlt tele van sértődésekkel, vitákkal, de ragyogó pillanatokkal is.
Ráadásul ilyen ragyogó pillanat akár a világvége árnyékában is eljöhet, és erre a legjobb példa Rodney és Don találkozása a fiatal párral: Amyvel és Beccával. Ők ketten még az útjuk elején járnak – és ahogy jobban megismeri őket az olvasó, érezheti is a szomorúságot és a gyászt amiatt, hogy nekik nem is jut majd több, talán csak pár hónap, ha a teljes, együtt töltött idejüket nézzük.
A főszereplő pár két tagja közül Rodney a magának valóbb, aki jobban elvan más emberek társasága nélkül, mégis ő az, aki hosszabb beszélgetésbe bonyolódik a lányokkal – és ez a beszélgetés a regény egyik nagyon fontos része.
Rodneyn keresztül a szerző mesél a queer történelemről, arról, hogy még a XX. század vége felé is milyen hihetetlen nehézségekbe ütközött a homoszexuálisok önfelvállalása, főképp a társadalmi elfogadás hiánya miatt.
Klune nem fest túl kedvező képet az amerikai elnökökről sem, akik a lehető legrosszabbul álltak a kérdéshez, ahogyan arról sem, hogyan kezelték például a HIV-vírus megjelenését és elterjedését a társadalomban. Ez a történet egyik legfelkavaróbb része, mégis érdemes elolvasni.
Amy és Becca pedig az élő megtestesítői a legtisztább reménynek a teljes reménytelenségben, ahogyan még az utolsó pillanatokat is együtt, egy frissen megkötött házasság örömteli kötelékében szeretnék eltölteni. Az ő szerelmüket látva lehet azt érezni, bár a világ véget ér, a szereteten alapuló kapcsolatoknak akkor is van értelme.
Az utazás célja
Azonban bármilyen erős is lehet egy kapcsolat, mindig megterhelheti az elintézetlen ügyek súlya.
Don és Rodney utolsó közös utazásának célja, hogy Maine-ből eljussanak Washington államba, hogy rendbe tegyenek valamit a múltjukból. Klune ezt a „valamit” nagyon lassan bontja ki, bár egy része könnyen megfejthető a pár elejtett szavaiból. Így azonban a történet nagyobb részében jobban lehet a világvégével kapcsolatos megélésekre koncentrálni, vagy annak a bemutatására – amiben Klune nagyon jó –, hogy egy meleg pár magánélete nagyobb részt totálisan hasonló problémákkal van tele, mint a heteroszexuálisoké.
És bár a regényben szó esik az örökbefogadás nehézségeiről is – cseppet sem szépítve a dolgot, pláne, ha meleg párról van szó –, a hangsúly itt mégsem ezen van, hanem azon, ahogyan Donnak és Rodneynak meg kell küzdenie a gyermeknevelés mindennapjaival. Az ő esetükben ráadásul olyan nehezítő tényezőkkel, amelyeket megismerve totálisan átíródik mindaz, amit a pár életéről vagy az utazás céljáról korábban olvashattunk.
Donnak és Rodneynak át kell élnie a gyerekvállalás szépségét, majd a poklát is, és meg kell tanulniuk azt is, ami a szülővé válás talán legnehezebb része: az elengedést.
Ráadásul azt a fajta elengedést, amikor be kell látni, hogy van egy határ, amíg a szülőnek ki kell állnia a gyereke mellett, de mikor már fizikai és érzelmi bántalmazás is történik (itt a gyerek részéről), akkor a szülőnek is joga van – és meg is kell – húzni a határokat. Az utazás célja pedig nem az, hogy bocsánatot kérjenek egy nagyon is megalapozott döntésért, hanem hogy megmutassák, ha azt nem is vállalták, hogy „mártír” szülők legyenek, akik bármit megengednek a gyereküknek, a köztük lévő kötelék elpusztíthatatlan. És bár egészen különleges módon, mégis együtt akarják eltölteni az utolsó pillanatokat a fiukkal.
Klune sosem választ „könnyű” témát a regényei tárgyául, és itt sem tett így. Ezért olvashatunk arról, hogy a bántalmazó szülők milyen lelki és mentális problémákat okozhatnak a gyerekeiknek, de arról is, hogy ezeknek a gyerekeknek sem lehet akár a teljes (nevelő)szülői és emberi önfeladásig mindent megengedni. De épp, mert Klune-ról van szó, azt is megmutatja, hogy még ennek a nagyon nehéz kapcsolatnak a mélyén is milyen sok szeretet található.
Ahogyan azt is, eljöhet a világvége, de ha az ember amellett éli át, akit a világon a legjobban szeret, akkor még ez sem lehet annyira pusztító.
Oly fényesen ragyogtunk – vagy égtünk?
A magyar cím kicsit romantikusabb, nosztalgikusabb hangulatot áraszt, míg az eredeti We Burned So Bright nyersebb, és több értelmezési lehetőséget kínál.
A „burn” jelentheti a pusztító égést, ahogy a fekete lyuk vagy az apokalipszis felemészti a világot, vagy ahogyan Don és Rodney fiának dühe és betegsége felégette a családot. De utalhat arra a belső tűzre is, amely az idős pár szerelmét jellemzi. Don és Rodney szerelme és élete nemcsak pislákolt, hanem fényesen lángolt a legvégsőkig.
A magyar cím talán inkább a méltóságot emeli ki, míg az eredeti a feláldozást és a pusztulást is hordozza.
Az Oly fényesen ragyogtunk nem cukormázas búcsút kínál, hanem a mentális betegség pusztításának és a szülői tehetetlenség végső határainak kíméletlen látleletét – miközben azért ad egy nagyon szerethető fricskát is az apokalipszis-irodalomnak.
Klune nem azt mondja, hogy a világvége szép, hanem azt, hogy ha van melletted valaki, akinek a kezét foghatod, miközben kialszanak a fények, akkor az egész élet megérte.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
