Christina Baehr olyan kedvesen csomagol be sárkányos történetébe, hogy mire észrevesszük, hogy kényelmesen elhelyezkedtünk, már vége is ennek a tizenkilencedik századi posztromantikus, gótikus fantasynek. Még szerencse, hogy van egy rakás folytatása.
HIRDETÉS
Viszonylag ritkán esik meg velem, hogy amint befejeztem egy könyvet, azonnal el is kezdem a folytatását, de az összesen ötkötetes Ormdale titkai-sorozat első része után pontosan ez történt. A nyitórész, a Wormwood-apátság annyira kedves, elbűvölő történet, hogy annak ellenére, hogy nyilvánvalóan a nők lehetnek a fő célközönsége, férfi létemre teljesen levett a lábamról.
Akit a cozy fantasy kategória eddig elriasztott, mert valahogy erőltetetten lazáskodó benyomást keltett benne minden ilyen könyv, az most tehet egy próbát. Van benne persze egy jó adag viktoriánus történelmiség és gótika is, viszont hála a jó égnek YA-sággal szerintem távolról sem vádolható, annak ellenére, hogy – amint az a második kötetből kiderül – hősnője még csak 21. évét tapossa.
A cozy fantasyvel kapcsolatos hiedelmekkel ellentétben a sztori egyáltalán nem tét nélküli és – bár nem folyik vér minden oldalon, finoman szólva – lehet rajta izgulni is. A szereplői persze kicsit idealizáltak, de korántsem hibátlanok, nem élhetetlenül cuki manók, lehet menni velük, együtt rácsodálkozni a megteremtett világ egyes elemeire, történelmi leleményességére. Egészen organikusan fonódik itt össze történelem, képzelet és irodalmi utalások.
És ha már referenciák, ez az 1899-ben játszódó történet bámulatos könnyedséggel kerüli el az anakronizmus hibáját, úgy, hogy közben az Üvöltő szelektől kb. a Jane Austen összesen át a Bibliáig kismillió, a szövegbe finoman belesimuló hol direkt, hol közvetett utalást tesz.
Ráadásul – amint az a kötet utószavából kiderül – Christina Baehr még a sárkányok ábrázolásánál is a kor irodalmát, illetve annál korábbi műveket használt fel. Azt tehát, hogy például mikor és mekkora embereket esznek a sárkányok, nem Baehr találta ki, hanem csak elolvasta és felhasználta a korabeli forrásokat, ami pompás megoldás. Történelmi forrásokért yorkshire-i legendákhoz és ősi sárkánytanokhoz fordult, aztán rábukkant egy elfeledett bestiáriumra, amelyet egy Erzsébet kori természet- és néprajztudós, Edward Topsell írt, és amely 1608-ban jelent meg. Innen szerezte a sárkányok jellegzetes szokásairól származó ismeretei nagy részét, például, hogy a sárkányok telihold idején jelennek meg, hogy téli álmot alszanak, hogy mik az étkezési szokásaik.
Jó, de most akkor milyen sárkányok, milyen romantika, meg mi ez az egész? Christina Baehr Wormwood-apátság című regényében egy lelkész családja keveredik egy örökösödési ügy kapcsán a családfő rég eltűntnek hitt vidéki birtokára, hogy a különös rokonok mellett egyre különösebb egyéb rejtélyekkel is szembesüljenek, aminek bizony a sárkányok is részei. Nyugi, nem spoilerezem el az egész könyvet, kb. a második oldalon már van szó a regényben sárkányokról, és hát a borítóra is nézz rá, ott is egy cuki minisárkány van.
Miután a család megérkezik a birtokra, előkerül egy titokzatos helyi úriember, a szomszéd Drake-birtok tulajdonosa, Simon, aki fokozatosan, köteteken átívelően ellenszenves ficsúrból a főhősnő, Edith szíve választottjává válik. Vele és Gwendolynnal, az apátság korábbi – homályba burkolózó, sötét részletek között elhunyt – vezetőjének lányával darabkáról darabkára áll össze, bontakozik ki a történet, amiben a Völgyekben élő és megbúvó sárkányok és az őket őrző családok titkaira is lassanként fény derül. Baehr sok, megjegyezhető szereplőt mozgat magabiztosan, anélkül, hogy a sztori szétesne. Sötét barlangokban lapuló kincstől a sárkányharapás gyógyításáig sokféle kalandba keveredünk olvasás közben.
Ami különösen kellemes olvasmánnyá tette még a Wormwood-apátságot, az a témája (sárkányok, gótika) és – egy gonosz, cselszövő szereplője ellenére – a regény szinte teljes erőszakmentessége.
Úgy kerülünk hősnőnkkel, Edith-szel izgalmas szituációkba, hogy valódi veszély helyett sokkal inkább dominál a világ és annak különös szabályai felfedezésének az izgalma.
Ahogy bejárjuk a vidéki kúria rejtett zugait, újabb és újabb titkokra derül fény és úgy kerülnek a helyükre a mozaikdarabkák, hogy a kötet végére összeálljanak egy egésszé.
A szerző személye is igen érdekes a könyvekben: Christina Baehr egy tasmániai völgyben él Ausztrália és Új-Zéland között, ahol vendégházakat ad ki férjével, miközben tíz gyereküket nevelik. Hárfázik (a kötet hangoskönyv változatának zenéjét is ő szerezte), keresztény és nagyon úgy fest, hogy egy percig sem tud nyugton maradni. Magát a sorozatot szerzői kiadásban jelentette meg. Vallásossága láthatóan őszinte (amit megtanultam becsülni az utóbbi években), ez tükröződik a regényben is, de szerencsére nem direkt módon, hanem sokkal inkább a szereplők jellemében, jópár a sztoriba illő bibliai idézetben, illetve az erőszakmentességben. Itt még a sárkányok is többnyire kedvesek. A tíz gyerek is meglátszik a könyvön, szinte minden szereplőnek rengeteg testvére van, a kölykök pedig csak úgy nyüzsögnek a kötetben és sokszor pont a hülyeségeik (avagy ízlés szerint csintalanságaik) mozgatják előre a cselekményt.
Kafkai mélységeket persze ne várjuk, de ez nem is az a téma, ahol ilyesmire számítanánk, sokkal inkább a felhőtlen szórakozásé a terep, abból viszont a kötet jelesre vizsgázik, nem véletlen, hogy már a folytatásokat olvasom.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
