Rick Remender legutóbbi itthon megjelent kötete, a Sötét tudomány (Black Science) lényegében olyan kaotikus és sűrű őrület, amely minden Sliders-rajongónak egészségére válhat. Éppen ezen tulajdonságai miatt lehet akár fárasztó is sokaknak. Enyhén spoileres képregénykritika.
HIRDETÉS
Grant McKay, az Anarchista Tudósok Szövetségének alapítója a sötét tudomány felfejtése után megtalálta a sokak által régóta keresett módot arra, hogy a dimenziók között utazzon. Vegyes összetételű csapata azonban hamar rájön, hogy az alternatív valóságsíkok közti utazgatás nem ártalmatlan játék. A Grant gyerekeiből, kollégáiból és befektetőiből álló kompániával először egy prekolumbiánus mezoamerikai ihletettségű science fantasy világban találkozhatunk. És ott sem éppen békés körülmények között.
Grant valahogy belekeveredett az aktuális univerzumot benépesítő béka- és halnépség konfliktusába, ahonnan alig tud kikeveredni ép bőrrel. Remender klasszikus in medias res nyitánnyal, durva cold opennel dob bele a világugró konfliktusok sűrűjébe, melyet a vizuális elemeken túl Grant (és az aktuálisan kiemelt) narrációja kísér.
Remender ezt a történetmesélési stílust végig megtartja, ennek pedig ugyanúgy megvannak a maga szépségei, mint hátrányai is.
A nonlineáris narratívában folyamatosan bomlik ki az egyes karakterek háttere, motivációja, Granthez és a dimenzióugrásokhoz való viszonya. Az első oldalakon, Grant halbékaemberek előli menekülésekor ez még jópofa, izgalmas cselekményirányító erőnek is tűnik. Ahogy azonban a Sötét tudomány története halad előre, ez a húzás egyre inkább válik a megértést akadályozó tényezővé. Az egyes fejezeteket mindig más és más szemszögből követhetjük,
a vizuális és szöveges elemek azonban gyakran elbeszélnek egymás mellett.
Míg a képsorokon látunk egyféle dolgot megjelenni, addig a gondolatbuborékokban a szereplő valamilyen személyes, filozofikus monológot tol. Esetleg valahogy reagál a központi mondanivalóra. Mindeközben pedig, ha van, a dialógus a cselekmény részét képezi valamilyen formában. A három kommunikációs forma azonban néha olyannyira egymás ellen dolgozik, hogy nehézkessé válhat követni, mi is történik. Miközben ez a fajta ellenpontozás eredményezhetne egy feszültséggel teli narratívát is, a Sötét tudomány inkább érződik fojtogatóan zsúfoltnak.
A sűrűségérzetet csak növeli Matteo Scalera rajzoló és színezőinek (Dean White, Michael Spicer, Moreno Dinisio) vizuális stílusa. Félreértés ne essék, a Sötét tudomány mindenféle túltelítettségével együtt is szemkápráztató képregény. A karakterek megjelenítése egy-két paneltől eltekintve következetes és jól értelmezhető, mint ahogy az egyes alternatív világok ábrázolása is remek.
Valójában ez a kötet legnagyobb erőssége: a gyeplő nélkül száguldó, határtalan fantázia látványossá tétele.
Az említett béka-, halemberek mellett találkozhatunk járványsújtotta neorómai légionáriusokkal, fejlett technológiát használó amerikai őslakosokkal és a velük harcoló német katonákkal, és szektás űrféreg kolóniával is. Az biztos, hogy őrületes, ponyva hangulatú űrkalandokban nincs hiány. Csak a megállás nélkül pörgő cselekményben nem mindig marad idő a kontextusnak. Ahogy hűbelebalázs módjára indul a sztori, úgy vágtat végig dimenzióról dimenzióra, hogy a karakterek háttereinek csak epizódszerepek jussanak.
Remender részéről persze jogos és többnyire működő döntés a nem kronologikus struktúra.
Ugyanakkor, ennek mentén, főleg a sztori elején nehéz átérezni egyes karakterek döntéseinek súlyát. Mivel nincs idő és kontextus megismerni a főszereplőket, az olvasó csak kapkodja a fejét, hogy mi és miért történik. A nagyobb egészet tekintve azonban a középpontban álló McKay család tragédiája válik kulcsfontosságúvá. Grant és felesége, Sara cselekedetei sok mindent magukban hordoznak a szülői szeretet mindenhatóságáról. Ennek a szeretetnek pedig a hagymahéjszerűen rétegződő dimenziók összeomlasztása sem szabhat határt. Felmerül tehát a kérdés, hogy hol húzódik a határ az önös érdekek, és az egész univerzum sorsát számbavevő döntések között? Fontosabb-e a saját boldogságunk hajszolása, mint emberek (és más lények) milliárdjainak létezése? A Sötét tudomány első magyarul megjelent, 16 füzetet tartalmazó kötetének pedig erre nincsenek, és talán nem is lehetnek épkézláb válaszai.
Hiszen különbözik-e bármiben is a saját tragédiáját megélő egyén/család valóságpercepciója a multiverzum gondolatának borzamától? Azaz létezik-e objektív valóság, ha az egész dimenzionauta létet meghatározza a szubjektum megélt valósága? Grant pedig akármilyen bűnbánó, mézes-mázas csomagolást is kölcsönöz a tetteinek, mégiscsak onnan indul az egész konfliktus, hogy mi lett volna, ha…? Azaz, a rossz életvezetési döntéseket hozó, értelmiségi férfi boldogtalanságában máshol keresi a kiteljesedést,
a megoldást pedig inkább a dimenziók közti ugrásokat lehetővé tevő tiltott tudományokban, mint a családterápiában.
Az közel sem mondható el Grantről, hogy passzív karakter lenne, ám tettei egyre mélyebb és mélyebb problémákat okoznak. De vajon a következő kötetekben sikerül-e helyreállítania az univerzum egyensúlyát? Amíg ez kiderül, addig is, a Sötét tudomány első kötete egy vizuálisan és cselekményszinten kifejezetten sűrű, helyenként kapkodónak tűnő képregény. A központi elemként funkcionáló családi dráma egyelőre nem elég erős, hogy valódi kötődést csikarjon ki az olvasóból, szurkoljon is bármelyik félnek. Az eszméletlen részletességű és elrugaszkodottságú sci-fi/fantasy világok és a látványvilág azonban kellő vonzerővel bírnak ahhoz, hogy a lapokhoz szegezzenek. Multiverzum és Sliders rajongóknak erősen ajánlott, a szokványosabb cselekményvezetés kedvelőinek csak óvatosabban.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
