Spike Lee legújabb filmje elfecsérelt lehetőségek sorozata igen bizarr hangulattal, néha-néha előtörő jó ötletekkel, amiket eltemet minden más.
HIRDETÉS
A társadalmi egyenlőtlenség kiélezettebb mint valaha. Elon Musk a világ első billiomosa lehet, miközben egy 2023-as tanulmány szerint az amerikai társadalom 11%-a, vagyis 37 millió ember él szegénységben – és ez csak az Egyesült Államok. Nem meglepő tehát, hogy a társadalmi problémákkal, a fekete közösségek kérdéseivel, valamint egyéb politikai ügyekkel gyakran foglalkozó Spike Lee épp Akira Kurosawa 1963-as klasszikusát, a Menny és pokolt dolgozta fel (valamint az annak is alapjául szolgáló 1959-es amerikai regényt, Evan Hunter King’s Ransomját). Ahogy a japán mester a második világháború utáni „gazdasági csodát” – a szigetország elképesztően gyors fejlődését – vizsgálta társadalmi szempontból, úgy volt adott egy amerikai remake korunk kérdéseivel. Spike Lee azonban, meglepő módon, egyáltalán nem nyúlt ennyire mélyre.
A történet alapja megegyezik az eredetivel. David King (Denzel Washington) egy sikeres zenei mogul, aki Bronxból küzdötte fel magát a szakmai ranglétra tetejére, Grammy-díjas művészek sokaságát gondozva az évek során az általa alapított lemezkiadóján keresztül. Később eladta részesedését, de most szeretné visszavásárolni, hogy újra ő irányíthassa a vállalatot. Az elmúlt időben egyébként is azt érezte, hogy eltávolodott magától a zenétől, és a cég üzleti része emészti fel idejét. A szükséges összeghez hitelt vesz fel drága penthouse lakására és a kortárs fekete művészek alkotásaiból álló gyűjteményére, bízva abban, hogy minden jól halad majd. (Kurosawa filmjében Kingo Gondo egy cipővállalatot szeretne magáénak tudni.) Közeleg a nagy nap, amikor váratlan hívás fogadja: túszul ejtették fiát, és közel 18 millió dollár váltságdíjat kérnek érte. King készen áll arra, hogy gyermekéért feláldozza ezt az összeget, de hamar kiderül, hogy régi barátjának és sofőrjének, Paulnak (Jeffrey Wright) a fiát kapták el tévedésből. Ez fel is veti a film egyik első és legfontosabb morális kérdését: érte is kifizetne ennyit? King döntései és állásfoglalásai személyes és üzleti életét is felkavarják, miközben fokozatosan derül ki, hogy ki is az elkövető (ASAP Rocky), és hogyan kapcsolódik Kinghez.
A Highest 2 Lowestet leginkább bizarr döntések sokaságaként tudnám jellemezni. Először is az alap felütés termőtalaja lenne az izgalmas, aktuális társadalmi témáknak, kezdve az általános egyenlőtlenségektől egészen a specifikusabb, a feketék kultúrájával és vagyonszerzésével kapcsolatos ügyekig. A King, azaz „király” nevű, befolyásos karakter egy masszív toronyból szemléli szülővárosát, kiemelkedve a szegénységből, de az évek során másokat is felemelve magával. Mégis, amikor barátja és beosztottja fiáról van szó, saját személyes ambíciói fontosabbnak tűnnek. Mindezt Spike Lee nagyon ügyetlenül kezeli, hol furcsa vágásokkal, hol elnagyolt,
elkapkodott jelenetekkel bukdácsolva végig az egészen.
Ezalatt Howard Drossin gyakorlatilag szünetmentes, klasszikusabb stílusú, a film modern tónusaitól és ütemétől teljes mértékben elütő zenéje hallható a háttérben, igen disszonáns hatást keltve. A karakterek reakciói nagyon természetellenesek – pláne a helyzet komolyságát figyelembe véve –, ahogy a rendőrség bizarr hozzáállása is. (Bár utóbbi akár szándékos is lehet.) Valahogy mindent áthat egyfajta ügyetlenség, egyfajta érthetetlen káosz, ahol minden narratív fejleményt tucatnyi logikai kérdés gyengít. Jellemek és események összeegyeztethetetlenségei tompítják a film hatását, aminél szinte sosem tudjuk elfelejteni, hogy „igen, bizony most egy filmet nézünk!”
Kicsit nehéz úgy beszélni ezekről a problémákról, hogy ne lőjem le a csavarokat, csattanókat. Viszont úgy általában azt éreztem, hogy Alan Fox forgatókönyvíró átirata és Lee rendezése mentesíti Kinget cselekedetei következményei alól, legyenek azok tudatosak vagy sem, személyesek vagy karrierjével kapcsolatosak. A karakter értelmezésének leegyszerűsítésével pedig magát a figurát is valahogy banálissá teszik, hiába Washington remek alakítása. Sőt, minden kérdés különösen le van butítva, egymondatos megjegyzésekkel tudva le mindent. Az sem segít, hogy a Kinget körülvevő legtöbb színész sincs a helyzet magaslatán, ami persze a nem túl jó rendezői utasítások eredménye is lehet.
Ez pedig akkor tűnik ki kifejezetten, amikor egy-egy szegmens jól működik. Egy korai jelenetben Kinget fia, Trey (Aubrey Joseph) próbálja meggyőzni arról, hogy fizesse ki barátjáért a váltságdíjat. (Az eredetiben a két gyerek jóval fiatalabb, és a szülők sem voltak ennyire jóban, mint itt.) A srác felhívja a figyelmet arra, hogy mind őt, mind az apját már most miszlikre szedi az internet ezért, nem beszélve a személyes kötődésekről és a helyes morális döntésről. Trey-t olyannyira megviseli ez az egész, hogy káromkodva üvölt apjára, aki hirtelen stílust és hangulatot vált, fia arcába mászik, és tudatja vele, hogy ki is az úr a házban. Az egész jelenet sokkal őszintébb, feszesebb és mélyebb, mint a legtöbb, sekélyes szegmens, remekül szemléltetve azt a domináns személyiséget, ami Kinget jellemzi. Plusz a közösségi média jelentősége, a cancel culture és az általános társadalmi megítélés is visszaköszönnek a családon belüli konfliktusokkal együtt. Ezért is furcsa, hogy az egész sztori abszolválja valahogy ezek alól Kinget.
Egyértelműen látszik azonban, hogy Spike Lee imádja New Yorkot, a film pedig tele van a város kultúrájának szimbólumaival, múltjának ereklyéivel. King otthonában például Jean-Michel Basquiat művei díszítik a falat; Matthew Libatique operatőr a felhőkarcolóktól a metrókig szemlélteti a „Nagy Almát”; Yankees rajongók üvöltve készülnek egy meccsre; és a cselekmény szempontjából is fontos szerepet játszik egy Puerto Ricót ünneplő rendezvény, ahol a nemrég elhunyt Eddie Palmieri fellép salsa zenekarával. Kurosawa Yokohamájával szemben itt nem a nyomor kapott helyet, hanem a színes kultúra és New York sokoldalúsága került az előtérbe. A gond csak az, hogy ezek nem állnak össze egy koherens egésszé, és bár reflektálnak King életútjára, olyannyira sekélyesen teszik,
hogy nincs ráhatásuk a történetre vagy a karakterfejlődésre.
Nekem kifejezetten tetszett volna, koncepcionális szinten, ha nem csupán az eredetit újrázta volna Spike Lee, hanem New York és a fekete kultúra beépítésével, aktuális társadalmi kérdésekkel, dilemmákkal modernizálná. A kirakó összes darabjai megjelennek a filmben, de sosem állnak össze, és mindent áthat az a tonális egyensúlytalanság, ahol nem tudtam eldönteni, hogy most szándékosan ilyen komikus egy-egy jelenet, vagy egyszerűen nem működik.
Ezt hangsúlyozza ki egy másik rész, ahol King és az elkövető gyakorlatilag egy rap csatán keresztül csapnak össze egy kulcsfontosságú mozzanatban. Ez egyrészt vagány, másrészt kiválóan tükrözi azt, amire címe is utalhat: a legmagasabb és a legmélyebb pontokat. Itt kitűnnek a társadalmi egyenlőtlenségek, de a közös kultúra is. Mindezt frappáns, humoros, szatirikus módon, ami azonban teljesen elüt a film többi részének hangulatától. Vagy inkább fordítva: minden más üt el ettől a jelenettől, ami reprezentálja azt, ami lehetett volna ez az alkotás.
Sajnos a Highest 2 Lowest így nem egy jó film. Csak egy nagyon furcsa film. Egy nézhető film. De se nem jó önmagában, se nem jó remake-ként. Akaratlanul Spike Lee Oldboy újraalkotását juttatja eszembe, bár tény, hogy ott az alkotó a producerek újravágása miatt nem is érezte magáénak a filmet: a klasszikus „A Spike Lee joint” helyett az „A Spike Lee film” szerepelt – itt azonban a joint bukkant fel a nyitó stáblistánál. A végeredmény pedig egy kesze-kusza valami, ami érdekesebb dolgokat sejtet, mint amiket megvalósít. Nagy gond a zene és a logikátlanságok, de még nagyobb az, hogy alig aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket egy olyan rendező, aki igazán alkalmas lenne rá, akinek gyakran szólt erről a munkássága.
Kár érte és azért a sok tehetségért, aki részt vett benne.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
