J. D. Barker gondolt egy nagyot, és az ilyen-olyan thrillerek után írt egy echte horror regényt. A Valami az emeleten a klasszikus rémtörténetek és régivágású horror sztorik szerelemgyereke, amibe nem kevés barkerség is került. Ám míg a regény építkezése, ritmusa és hangulata elsőrangú, addig az összkép és a történet hézagai hagynak kívánnivalót maguk után. Spoilermentes könyvkritika.
HIRDETÉS
Az elmúlt bő egy évben jó időszaka volt a magyar J. D. Barker rajongóknak. 2024-ben nemcsak új önálló regénye jelent meg az amerikai írónak, de még a PesText vendége is volt. A következő egyedül írt regényére sem kellett sokat várni, 2025-ben ugyanis
megérkezett a Valami az emeleten, ami a szerző életművében is újdonságnak számít.
Barkert a thrillerei miatt szerette meg a közönség, azon belül is a Négy Majom Gyilkos-trilógia hozta meg számára az áttörést. Barkertől nem állnak távol a sötét bűnügyi történetek, és kiválóan ért a körömrágósan feszült pillanatok felépítéséhez. De arról is többször tanúbizonyságot tett, hogy ha a történet úgy kívánja, nem ódzkodik egy csipetnyi megmagyarázhatatlant, természetfelettit, vagy éppen horrorisztikusat csempészni a sorok közé. A Valami az emeleten a szerző legsötétebb oldalát villantja meg, ugyanis ez Barker első echte horrorkönyve. És mint ilyen, bőven tartalmaz barkeresen vonzó és jól működő dolgokat. De sajnos azt is érezni rajta, hogy horrorszerzőként azért van még miben fejlődnie.
A Valami az emeleten két gyerekkori barát, Billy Hasler és David Spivey történetével kezdődik, akik éppen utolsó évüket tapossák a gimiben. Spivey (ahogy mindenki, még az anyja is hívja) leukémiával küzd. Szerencsére jól reagál a kezelésekre, de azért időnként felerősödnek a tünetei. Egy unalmasnak ígérkező napon rendőrök jönnek érte a suliba, de nem azért, mert valami rosszban sántikálna. Kiderül, hogy a mostanában elhunyt nagymamája a végrendeletében ráhagyott egy egész szigetet, annak minden ingatlanával és ingóságával. A Maine állam partjainál található szigetet és a rajta található házat régóta mendemondák övezik, és aki a földjére lép, annak szigorú és furcsa szabályokat kell betartania a biztonsága érdekében. Spivey és David, valamint a többi haverjuk, ahogy a fiatalsághoz illik, persze fittyet hánynak a szabályok egy részére.
Pedig Marston, Spivey ügyvédje többször is figyelmezteti, hogy a szabályok megszegésének következményei lesznek. Marston igyekszik védeni is a fiú érdekeit, sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy az ingatlanügyekben kifejezetten jártas jogász hatalmasabb tudás birtokában van, mint azt bárki sejtené. Például a sziget és a ház múltjával kapcsolatban, valamint azokkal a rejtélyes holttestekkel kapcsolatban is, melyeket sok évvel azelőtt találtak a szigeten. Meg azzal is, hogy miért éppen Spivey örökölte a hatalmas vagyont a szülei helyett. Billy pedig nem is sejti, hogy mekkora kalamajkába keveredett azzal, hogy Spivey-val tartott ebben a szigetesdiben.
Nem vagyok benne biztos, hogy Barker olvasta Fehér Klára gyerekirodalmi klasszikusát, a Lesz nekem egy szigetemet, mindenesetre találó cím lenne az is a Valami az emeleten helyett. Amiben a szerző továbbra is kifejezetten erős, az a hangulat és a feszültség megteremtése. Bár igaz, hogy az első fejezetekben még úgy tűnik, mintha jobban izgatná a fantáziáját a tinikori dráma szerelmekkel, barátokkal, ellenségekkel és szülőkkel. De már ekkor is elkezdi építgetni a könyv közepére összeérő szálakat természetfelettistől, családi viszályostól.
A fejezethatárokon továbbra is remekül veszi rá az olvasót, hogy folytassa a regény habzsolását,
ahogy a váltogatott történetszálak okozta feszültség megteremtésében is jeleskedik. Megvannak tehát azok a tipikus barkeri jegyek, amelyeket a thrillereiben is jellemzően jól használ.
Plusz csavar a Valami az emeleten történetében, hogy Barker valós helyszíneket és valós eseményeket is felhasznált. A Wood-sziget és a környező városok valóban léteznek, és 1972-ben valóban találtak ott két holttestet. Arról viszont természetesen szó sincs, hogy valamiféle dokumentarista szöveg lenne, vagy éppen próbálna kifejezetten realista lenni. Épp ellenkezőleg:
a Valami az emeleten a klasszikus rémtörténetek és kísértetsztorik nyomvonalát követve leginkább rémálomszerűen sűrű és nyomasztó.
Mint ilyen, természetesen bőven találkozhatunk természetfeletti eseményekkel, melyekre nem is kapunk megnyugtató válaszokat. Másfelől pedig Stephen King, valamint filmes téren John Carpenter hatása is tettenérhető. Kicsit tehát olyan a végeredmény, mintha Barker egy ízig-vérig régivágású horrortörténetet akart volna elmesélni -úgy formai, mint tematikus szinten. A generációkon átívelő, ciklikusan megújuló bűn és bűnhődés örökérvényű motívuma így nem maradhat el, valamint az ebből következő morális tanulságok sem.
A Valami az emeleten tehát egészen jól működik, mint egy hagyományos rémtörténet, azonban modern horrorregényként már vannak problémái. Barker ezúttal mintha kevesebb munkát feccölt volna a karaktereibe, akik leginkább egydimenziós figurák, amivel nem is lenne baj. A probléma inkább az, hogy szinte kezdettől fogva egyértelmű, kinek mi a szerepe a nagy kirakósban, így meglepetéseket alig-alig tartogat. A könyv egyik legérdekfeszítőbb karaktere, Marston is végül beleszürkül az összképbe, pedig a személye lehetett volna hangsúlyosabb is. Barkert láthatóan jobban érdekelte most a cselekményvilág kaotikussága, mint a karakterei, ami önmagában szintén nem lenne probléma. Viszont a fordulatai sem ütnek akkorát, mint a thrillereiben, ráadásul többször olyan, mintha maga sem tudná, hogyan, miként alakítsa a cselekményt.
Számos, klasszikus történetekből és mondákból ismert toposzt hajigál egymásra, amit még egy jellemzően barkeri thriller szállal is megdob.
De ezek a szálak csak ritkán erősítik egymást, összességében inkább egymás ellen dolgoznak. Barker egyszerre kívánja játékba hívni a természetfeletti erők kaotikus szertelenségét, és a valamelyest racionalizálható értelmezi síkokat. Ennek eredményeként pedig hol túlmagyaráz, hol pedig túlságosan a ködben feledkezik, és még a motivációk egy része is kérdőjelesen vékonyka.
Mindezek ellenére a Valami az emeleten egy meglehetősen hangulatos olvasmány, pláne amikor az első harmada után megtalálja a tempóját. Az addig csak csordogáló infók elkezdenek egy nagyobb egésszé összeállni, amiben Barker jó iramot is diktál a remek olvasmányélményhez. Ugyanakkor olyan, mintha nem minden eleme lenne megfelelően kidolgozva, és mégis, néhány része pedig feleslegesen túlmagyarázott. Például a végeláthatatlanul aprólékosan és részletesen megírt finálé, amelyben tényleg rémálomszerű, hogy alig látni a kiutat.
J. D. Barker egyelőre jobb thriller író, mint horrorszerző, de jelenlegi könyvének is megvannak a pozitívumai.
Remélhetőleg azért legközelebb, ha ismét a horrorhoz nyúl, már egy fokkal erősebben teszi azt.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
