2024 egyik legérdekesebb és legviccesebb regénye a Könyvek varázslata volt. Ebben egy igen vad segédkönyvtároslány, egy fiatal és mogorva varázsló, meg egy különös démon az elvadult grimoárok (elvarázsolt könyvek) és az őket gonosz célokra felhasználó mágusok ellen vette fel a harcot, több-kevesebb sikerrel. Ráadásul egy olyan nyitott véggel, ami mindenképp folytatásért kiáltott. Így hát Margaret Rogerson írt egy második részt (bár igazából csak egy hosszúra nyújtott epilógust, külön kötetben), A Thorn-udvarház rejtélyét, ami egyáltalán nem az, amit az olvasók valószínűleg vártak, mégis rettenetesen szórakoztató. Némiképp spoileres tartalom következik.
– Neked tetszik ez a hely?
– Persze! Könyvek vannak benne.”
Ez lehetett volna az első rész mottója, amelyben az árva segédkönyvtáros, a mogorva mágus és a fura – de a háztartási teendőket lelkesen végző – démon harcba szállt az ártó szándékú grimoárok és az őket elvarázsló (és persze világuralomra törő) gonosz mágus ellen. Mindezt olyan varázslatos helyszíneken tették, mint a grimoárokat őrző, különös könyvtárak, a Nathaniel Thorn nevű fiatal mágus még különösebb udvarháza, egy elmegyógyintézet, némi romantikus rózsakert, sőt, a főhősök még egy grimoár belsejébe is ellátogattak (bár nem teljesen önként). És miközben utaztak, harcoltak, és olykor kissé haldokoltak, folyamatosan könyvek vették őket körül. A legfőképp mágikusak.
Ugyanez nagyrészt igaz A Thorn-udvarház rejtélyére is, amely – nem meglepő módon – a Thorn-család némileg elátkozott otthonában játszódik. És sehol máshol, ami első hallásra/olvasásra talán unalmasnak tűnhet – azonban egyetlen pillanatig sem az.
A sebeiből lassan felépülő Nathaniel, az ismét megidézett démon, Silas és a hozzájuk kényszerűségből beköltöző Elisabeth a történet kezdetekor semmi mással nincs elfoglalva, csak a békés lábadozással, a csaták és a sérülések kiheverésével – és végre egymás alaposabb megismerésével.
Rogerson már az első részben is éreztette az olvasókkal, hogy a vad könyvtároslány és a magának való mágusfiú között igen erős a szimpátia, ami lassan olyan vonzalommá fokozódott, amit a kényszerű együttlét még fel is erősített. De ahogyan a Könyvek varázslatában, úgy A Thorn-udvarház rejtélyében sem lehet szó holmi rózsaszín romantikás szerelmi viszonyról, csakis valami sokkal őrültebbről.
Akárhányszor rajtakapta Nathanielt, hogy őt nézi, a szíve riadtan ugrott egyet. Az általa olvasott regényekben egyáltalán nem esett szó arról, hogy a szerelemnek is olyan tünetei vannak, mint az ételmérgezésnek vagy az influenzának.”
Mert ahogy a két fiatal elkezd végre – gonosz grimoárok és őrült mágusok folyamatos félbeszakítása nélkül – rendesen megismerkedni egymással, a Thorn-udvarház megbolondul körülöttük, és egyszerűen magába zárja őket. A hétköznapokon normális növények vaskos és igen tüskés indákat növesztve támadnak bárkire, aki kilépne a házból, az épület fölötti szél tornádóvá erősödik, és még a korábban a fiatalokat védelmező kerti szobrok is teljesen megbolondulnak. Így az épületben ragadt kamaszoknak Silas és egy frissen csatasorba állított cselédlány, Mercy segítségével kell kitalálnia, mitől vált veszélyessé a korábban őket támogató, varázslatos épület.
Az olvasó persze sokkal gyorsabban rádöbben, mint a két szerelmes, hogy a ház bizony az ő érzelmeikre reagál ilyen furán. A teljes épületet felölelő nyomozás során aztán az is kiderül, hogy Nathaniel egyik – rég elhunyt, de ettől még nem kevésbé hisztis vagy maradi – nénikéjének szelleme hat úgy a házra, mint amikor erkölcscsősz idősebb rokon hölgyek gátolják folyamatosan a fiatal szerelmeseket abban, hogy egy eldugott benyílóban végre szenvedélyesen csókolózhassanak. És még mindig nincs szó rózsaszín romantikáról, ugyanis ahhoz, hogy a szerelem kiteljesedhessen, a párosnak át kell küzdenie magát különböző akadályokon.
Például a rég halott néni igen konzervatív – és rémesen giccses – ruhatárán:
– Hol van a köntös?! – kiabált Nathaniel a lány fülébe. Az indokoltnál lelkesebbnek tűnt, figyelembe véve, hogy éppen élet-halál harcot vív az üknagynénje bugyogójával.”
És bár a történet során felmerülnek olyan kérdések is, hogy hogyan tarthat egy fiatalember végtelenül vonzónak egy tetőtől talpig lovagi páncélban vonulgató lányt – természetesen az arcot eltakaró rostélyt is beleértve -, azért Rogerson az őrülten vicces jelenetek közé komolyabb részeket is beleszőtt. Egyrészt a feldúlt ház érezteti a fiatalokkal, hogy az ő és a rég elhalt rokonok számára az egyetlen tisztességes út csakis a házasság lehet, és ezzel végső soron a szerelmesek is egyetértenek. Csakhogy az egyikük tizenhét, a másikuk meg tizennyolc múlt, és mindketten úgy érzik, még teljesen éretlenek ahhoz, hogy most döntsenek egy életre szóló kötelékről.
Ezen a ponton a történet átmehetne akár egy mágiával és átkokkal kissé megbonyolított Rómeó és Júlia-sztoriba is, de szerencsére Margaret Rogerson nem akar végezni a fiatal szerelmesekkel, inkább harcba küldi őket az ádáz fehérneműk ellen.
Amivel viszont Rogerson szerelmespárja is küzd, azok a személyes tragédiák. Mivel mindketten minden családtagjukat elvesztették, félnek a másik elvesztésének lehetőségétől, és az azzal járó fájdalomtól is, így tulajdonképpen kicsit kapóra is jön nekik a ház és a szellemes rokonság folyamatos okvetetlenkedése.
És ha ez még nem lenne elég, ott van még Silas, a démon is. Az olvasó számára talán meghökkentő módon persze nem az a kérdés, hogy hogyan szabadulhatnának meg tőle, hanem az, hogy hogyan tehetnék könnyebbé az „életét”. A mindig makulátlanul öltözött, tetőtől talpig hófehér, és ezért cseppet szoborszerű démon, aki a teljes háztartásról gondoskodik, az első regényben feláldozta magát a gazdája és a könyvtároslány megmentéséért. És bár újból megidézték, és örömmel fogadták, azt Elizabeth és Nathaniel is érzi, hogy valami nem stimmel vele. Mintha sérülten tért volna vissza, így bármit megtennének, hogy segítsenek rajta. Csakhogy Silas folyamatosan kitér a kérdéseik és a segítségük elől, ráadásul titkolózik. Így amikor a két fiatal nem bugyogókkal harcol, vagy lovagi páncélokat átoktalanít, akkor egy évezredek óta létező démonon próbálnak segíteni, ami egyszerre vicces és megható.
Általában ez jellemzi Rogerson rövid, de egyetlen pillanatra sem unalmas történetét. A vicces és őrült jelentek váltakoznak az olyan megható pillanatokkal, mint amikor Silas a házból frissen előbukkant bálteremben táncolni tanítja Elizabetht, hogy a lány majd ne valljon szégyent az úri társaságban. Ráadásul a helyszíneket is olyan részletesen és csodálatosan írja le az írónő, ami a regény külön finomságai közé tartozik, és külön élvezet olvasni.
Az egyetlen zavaró tényező számomra a borító volt, aminek alapján – és az az első regény ismerete nélkül – sosem vettem volna meg a könyvet. Míg az első rész borítója valamiképpen kifejezi Elizabeth vad elszántáságát és a körötte gomolygó mágiát is, addig az új könyv inkább egy eszméletlen giccses szerelmes füzetke borítójának tűnik, ahol két daliás fiatal bámul egymás felé ütődött-szerelmesen. És mindez semmit sem ad vissza abból a humoros őrületből, amit a kötet tartalmaz.
Ha lesz még további rész, remélhetőleg a külföldi borítótervező,Charlie Bowater visszatér az első kötet stílusához. És amiatt, ahogyan Margaret Rogerson lezárta ezt a részt, Silas elmélkedéseivel és emlékeivel, valamint némely célzásokkal arra, hogy valóban nem tett jót a démonnak a visszatérés a saját világába, reménykedem, hogy kaphatunk még folytatást. Akár arról, mi történt Silasszel a „halála” után, vagy az őrült szerelmesekről egy újabb sztorit, de kifejezetten Silas nagyon nem emberi szemszögéből.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
