Sorozat

Ooku: A belső palota kritika – Hogyan NE beszéljünk a szexualitásról?

A Netflix új animéjében sok a szex, sok a nő, és demográfiailag messze túl kevés a férfi, de hát éppen ez a lényege. Elvileg. Kritika.

Az Ooku: A belső palota Yoshinaga Fumi mangaka 2004-től 2020-ig futó mangasorozatából készült adaptáció. Műfaját tekintve alternatív történelmi josei (felnőtt nőknek íródott) képregény, ami néhol kicsit idézi Robert Merle Védett férfiak c. regényének alaptézisét is, csak a sógunátus korának Japánjába helyezi azt. A széria első története (Iemitsu és Arikoto látványos szenvedése – pardon, szerelme) egy élőszereplős adaptációt is megért 2012-ben, Sakai Masato és Tabe Mikako főszereplésével, a 2023-as anime előtt.

A történet szerint az 1600-as években járunk, a Tokugawa-család megszilárdította uralmát, és harmadik sógunja uralja az országot, amikor felüti a fejét egy borzalmas járvány. A vörös himlő tömegével szedi az áldozatait, főleg fiatal férfiakat, kamaszkortól a húszas éveik elejéig – nők egyáltalán nem fertőződnek meg benne. A nagy családok elvesztik az örököseiket, és szerencsétlen módon maga a sógun, a harmincegy éves Iemitsu is áldozatul esik. Dajkája, Kasuga, hogy mentse a klánt és az országot férfi ruhába öltözteti a sógun törvénytelen lányát, felveteti vele az apja nevét, és eltökéli, hogy talál egy férfit, aki teherbe ejti, és ezzel biztosítja az utódlását. Egy nap a Kiotóba érkező buddhista papok között megakad a szeme egy fiatal szerzetesen, Arikotón, és eldönti, megszerzi az Ooku, a sógun belső palotája számára, hogy a leendő örökös apja legyen.

A történetet keretbe foglalják egy több generációval későbbi női sógun küzdelmei, és a törekvése, hogy változásokat érjen el az Ooku merev rendszerében, és felszabadítsa az ott az ő szolgálatára kényszerített férfiakat. Ez valószínűleg a manga egy másik szakaszát dolgozza fel, a szerepe főleg, hogy felvezesse Arikotóék történetét, amit visszaemlékezésként látunk. Az ötlet jó, de maga a szál kicsit lezáratlan, tulajdonképpen sosem tudjuk meg, miért is volt fontos.

Az Ooku témáját nem lehetetlen jól feldolgozni, de nem is egyszerű.

Az alaphelyzet rengeteg kérdést és buktatót rejt magában, viszont rengeteg tényleg komoly társadalmi problémával is lehetne foglalkozni általa. Akadnak karakterek, akik alaphelyzete, viselkedése működhetne remekül. A látványvilág nem különösebben lenyűgöző, de kellemes, szép rajzolású anime. Nem túlzottan elnagyolt, a tájképek, régi rajzokat és festményeket idéző átvezetők kifejezetten jól néznek ki. A zene szintén nem kiemelkedő, de az endinget szívesen hallgattam – klasszikus, szöveges opening viszont nincs, csak egy rövid montázs, ami általában jellemző a Netflix animéire. Szerencsére nem is igazán érezni a hiányát. A sorozat kapott egy magyar szinkront is, ami többé-kevésbé elviselhető. Az eredeti hangokat nagy nevek adták (a főszerepben Miyano Mamoru-t hallhatjuk, aki többek között a Death Note Yagami Light-jaként lett ismert, de felismerhetjük például Kaji Yuki-t, az Attack on Titan Eren Jaeger-ét is a szereplők között), a magyar hangok pedig gyakorlottak, és van néhány jobb pillanatuk, de általában túl sokat artikulálnak, túljátszák a szerepeket, így nem hatnak természetesnek.

A probléma az, hogy bár a külsőségek megfelelőek, és az alaphelyzet nem reménytelen, a feldolgozás már sokkal gyengébb. Az Ooku-ban visszatérő téma maga a nem kérdése, az, hogy hogyan éli meg egy nő a helyzetét egy alapvetően erősen férfiközpontú társadalomban. Ez hogy kezd megfordulni, mikor egyes családokban teljesen kihalnak a férfiak? A fizikai munkák, a földek fenntartása, esetenként a nagypolitika is erősen nőközpontú lesz, mert nincs más, aki elvégezze. Hogyan birkózik meg azzal a sógun lánya, hogy egyik napról a másikra egyszerre kezelik folyamatosan férfiként, és közben várják el, hogy az egyetlen életcéljának egy örökös világrahozását tekintse? Hogy éli meg egy szerzetes, aki korábban teljesen elfordult a világi élettől, hogy belekényszerítik egy olyan helyzetbe, ahol minden a szexualitásról szól? Hogyan dolgozzák fel nők és férfiak egyaránt a szexuális erőszakot, különböző helyzetekben, hogyan reagál a környezetük? Lehetséges-e normális, funkcionális párkapcsolatot és családi kapcsolatokat kialakítani egy olyan helyzetben, ahol ennyire megváltozik a szexualitás megítélése? Gyakorlatilag ezen kérdések mindegyike előkerül, és kivétel nélkül végtelenül felületesen kezelik őket.

Arikotót, a fiatal papot első megjelenésekor feminin arcú, vonzó fiatal férfinek ábrázolják, aki viszont tényleg elhivatott, szeret papként dolgozni, szeret segíteni a szegényeken, tanulni, alapvetően halkszavú, és egy fényűző világi életet hagyott maga mögött, mivel a családja a császári udvarban szolgált. Amikor az Ookuba kerül, először még felhívják rá a figyelmet, hogy tehetetlennek és megalázottnak érzi magát, de ez rövidesen elpárolog, és a fókusz az Iemitsuval való szerelmi szenvedésére tolódik. A tíz részből hét epizódon keresztül szinte említésre sem kerülnek Arikoto alapvető motivációi, soha többet nem gondolkodik sem a vallásán, sem azon, hogy ő amúgy egyáltalán nem érezte magát kényelmesen a szexualitásban. Néha még fontosak neki az elvei, néha még problémázik az erőszakon, máskor viszont azt is elfelejti – hol végtelenül empatikus, hol viszont egy felületes “sajnálommal” elintézi a társa traumáit. Teljesen inkonzisztens, és idővel kifejezetten unalmas főhős, aki általában arra sodródik és úgy változik, ahogy a plot épp megkívánja, nincs rendes, átgondolt karakterfejlődése. 

Iemitsu, a sógun azonos nevű lánya egy fokkal érdekesebb, és sok benne a lehetőség – a rákényszerített férfiszerep miatt küzd azzal, hogy tudja magát nőnek látni, és jól érezni magát nőként. Hamar kiderül, hogy volt egy tinédzserkori terhessége, ami egyrészt egy erőszakból történt, másrészt a gyermeke születés után azonnal meghalt, sőt, ő maga is erőszakból született. (Az Ookunak egy komoly problémája, hogy durván túlhasználja a nemi erőszakot mint traumát, de sosem bontja ki igazán a hatásait, ami elbagatellizálja a kérdést, és kissé tiszteletlenné is teszi az ábrázolásmódot.) Ugyanakkor a személyiségére alig jut idő. Néha látjuk, ahogy próbál tanulni, politizálni, ahogy lenyűgözi a férfiakat azzal, hogy milyen erőskezű, de ezen ismét, messze nem elég a hangsúly. A fókusz Arikotóra tolódik, és arra, hogy Iemitsunak szülnie kell, és éppen kitől kell szülnie – de még ez is, egyszerűen kevés. Romantikus párosként épp csak azt nem mutatják meg, amiért érdekes és fontos lehetne a kapcsolatuk, hogy hogyan dolgozzák fel a traumákat, hogyan gyógyulnak közösen, hogy lesz az egyszerű szimpátiából mély szerelem. 

Kezdettől visszatérő karakter még rajtuk kívül Gyokuei, aki Arikoto egyik követője szerzetesként, egy fiatal fiú, akit megmentett az éhhaláltól. A szereplőgárdából talán még ő az, aki a legtöbb konzisztenciát mutatja – ő is azzal kezdi a pályafutását az Ookuban hogy néhány idősebb férfi megerőszakolja, és nála legalább pár részig sikerül emlékezni is arra, hogy volt egy ilyen traumája, utána viszont egy egészen korrekt karakterívet kap, ahol kicsit érzéketlenebbé, manipulatívabbá válik, és igazából csak az Arikoto iránti hűségét tartja végig fontosnak. A nagyon destruktív esetében is az, ahogy a nemi erőszak kérdését kezeljük – azon túl, hogy tényleg borzalmasan túlhasználják a témát, míg Iemitsu traumáját legalább szóban elismeri a történet (és később nem hibáztatja a karaktert a bosszújáért), addig Gyokuei fájdalmát teljesen figyelmen kívül hagyják. A belőle fakadó döntéseit túlzó reakcióként kezelik. 

Szintén zavaró, hogy miközben az egész sorozat szinte minden ponton a szexualitás különböző formái körül forog, egyetlen ponton sem kapunk pozitív képet róla.

Nem látjuk, hogyan dolgozik Arikoto és Iemitsu a főhősnő testképzavarán. Nem látunk egyetlen konszenzuális vagy egészséges kapcsolatot sem, de meglehetősen expliciten mutatják Gyokuei erőszakjelenetét. Teljesen érthető lenne, ha a készítők el akarják kerülni a túl nyílt ábrázolást, de akkor nem csak a konszenzuális kapcsolatok terén kéne cenzúrázni. A férfiak között szinte senkit nem látunk, aki kifejezetten rosszul éli meg, hogy a nők semmi másra nem használják őket, mint arra, hogy teherbe essenek – számukra elveszett az érzelmi kapcsolatok lehetősége, de legfeljebb pár mondatban említik, hogy ez zavaró lehet, miközben Iemitsu ezen a kérdésen is hosszasan dilemmázhat, és teljes empátiát kap. Az Ooku hajlamos elfelejteni, hogy a férfiaknak is vannak érzései, a szexuális trauma egy férfi számára is trauma, és nem biztos, hogy mindenki vállat vonva elfogadná a jövőképet, ahol az egyetlen célja a gyereknemzés. Mindeközben mindent meg akarnak magyarázni, mindenkit érthetővé és felmenthetővé akarnakk tenni. Annak ellenére, hogy nagyon sok bemutatott viselkedés és döntés nem az a kategória, amit meg kell bocsátani, ha a másiknak rossz gyerekkora vagy rossz házassága volt. 

A család kérdése, hogy hogy lehet felnevelni egy gyereket, hogyan alakulna át a szülőkép, előkerül, de csak egy fél mondatra, nem is tárgyalják. Arikoto is kap egy örökbefogadott kislányt a történet egy pontján, de semmit nem tudunk meg arról, milyen lesz apafiguraként, kitől kap segítséget, milyen értékrendet közvetít. Tényleg minden félbehagyott, minden lóg a levegőben, mintha az Ooku írója időnként rádöbbent volna, hogy mennyire destruktív üzenetet közvetít, de ahelyett, hogy átdolgozta volna a korábbi részleteket, inkább egyszerűen abbahagyta volna egy történetszál írását, hátha elfelejtik.

A járvány persze biológiailag megmagyarázhatatlan, megtorpan a határon, és az izoláció végén sem ugrik át Hollandiába nyaralni, főhősöket meg vastag páncélként védi a cselekmény a megfertőződéstől, mert hát ha Arikoto meghal, akkor még egy karakternek kellene papírlapnál komplexebb személyiséget írni, az pedig igazán nem elvárható senkitől. 

Japán agyamentségnek japán agyamentség, de sajnos nem a jó fajtából – vannak ennél szórakoztatóbb animék a Netflix kínálatában.

3 /10 férfiraptor

Ooku: A belső palota

Ōoku

dráma, fantasy, alternatív történelem
10 epizód
Premier: 2023. június 29.
Csatorna: Netflix

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.

editor
Nagyjából 2015-ben kezdtem el blogot írni, elsősorban science fiction témákban. Később nyitottabbá váltam a keleti kultúrákra, érdekelni kezdtek az animék, és az ázsiai filmművészet is. Jelenleg ezekkel is sokat foglalkozom kritikusabb, elemzőbb szemmel.
×