Masaaki Yuasa, akinek olyan animefilmeket köszönhetünk, mint a Mind Game, The Night Is Short, Walk On Girl vagy Ride Your Wave legújabb filmjében, az Inu-Oh-ban sem ismeri a megalvukást, még hírből sem. Legújabb, időközben Golden Globe-ra is jelölt animációsfilmjében az egymástól lehető legtávolabbra eső dolgokat terelte össze: a 14. századi Japán történelmet, a biwa papokat és a 60/70-es évek rock ‘n’ rollját. A végeredmény pedig meglepően harmonikus. Inu-Oh kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Yuasa animéje messziről érkezik meg főszereplőihez, a biwa pap Tomona és a deformáltként született Inu-Oh történetéhez. Hideo Furukawa Tales of the Heike: Inu-Oh regénye alapján készült mű a messze múltba, egészen a 9. századig visz, amikor Japán ketté volt szakadva. A Genji klán véres háborúban igyekezett megerősíteni a császár hatalmát az ádáz Heike klánnal szemben. Az ütközetek során a Heike gyermekcsászár elesett, és emlékével együtt a legendás és átkozott kard, a Kusanagi-no-Tsurugi is eltűnt. A legendás kincset sok száz év után is kutatják, amelybe a még kisfiú Tomona és apja is belefolyik. A kincsvadászat szerencsétlen balesetté válik, Tomona félárva lesz és elveszti látását is. A tragédiát feldolgozni a fiú világgá megy, és útja során vak biwa papokkal találkozik, akik faluról falura járva zenélik el a legendás hősök történeteit. Tomona úgy dönt, beáll közéjük.
Kiotóba érve, felnőttként találkozik a városban lakó furcsa, lehetetlenül hosszú karú Inu-oh-val, aki testi deformitások ellenére kiemelkedően ügyes noh táncos – még ha ezt környezete nem is ismeri el.
A két férfi találkozása pedig új utat mutat mindkettőjük számára: Tomona látja a szellemeket, ezért rájön, hogy Inu-oh azért csúf, mert a Heike klán egykor elesett harcosai veszik körbe. Viszont ha közösen feldolgozzák a Heike klán elveszett, el nem beszélt történeteit, akkor Inu-oh is elnyerheti igazi alakját. A két fiatal pedig a Japán Császárságot felrázó koncertturnéba kezd, amelyet minden faluban rajongva várnak. A sikeres performanszot és a régi történeteket azonban a császári udvarban nem nézik jó szemmel.
HIRDETÉS
Az Inu-Oh-ra leginkább színes, sokszívű és mégis harmonikus látványvilága miatt lehet visszaemlékezni sok év távlatából is. Kezdve a történelmi múltat bemutató festményszerű, de baljós érzetű képektől egészen a vak szemén keresztül bemutatótt animációs világáig. Yuasa stábjára jellemző nem szokványosan animés, sokszor gyönyörűen groteszk figurái a mozgalmas jelenetekben teljesednek ki igazán és válnak fantasztikussá – főleg, hogy nem a japán művészetben nyilvánul ez meg, hanem a 60/70-es évek rock zenéjén keresztül.
Inu-oh és Tomona mozgása, színpadi performanszai Mick Jaggert vagy Jimi Hendrixet idézik, amelyet a hasonlóan vegyes ihletésű dalbetétek is bőven megtámogatnak.
A nyugati hatások mellett a japán popkultúrában jártasabbak még észrevehetik a visual kei (nem véletlen, hiszen erősen hatott rá a heavy metal és a glam rock) hatásait – például amikor mindkét férfi magukat nőnek sminkelve lépnek fel. Mivel a film játékidejének nagyrészében az ő turnéjukat nézzük és hallgatjuk, a film jelentős hányada egy koncertfilmmé alakul, amelyet jó nézni. Kellő humorral, lelkesedéssel és vidámsággal ragad magával a két főszereplő. Fellépésük elkápráztat, de egy kicsit túl sok is lesz.
A zenés jelenetek mellett az Inu-Oh sokat akar mondani, és a témák sűrűségében akaratlanul is elveszti fókuszát. Ennek következtében egy-egy történetszál fölöslegesnek vagy csak egy gyors betoldásnak hat. A szokásos 90 perces anime játékidő nagyon nem ideális a cselekmény teljes kibontására. Ezt főleg Inu-oh családi hátterének leleplezésénel vagy az egész anime-t felvezető történelmi háttérnél érezni. A japán történelmi gyorstalpaló túlsűrített, hiszen igyekszik mindent megadni annak a nézőnek is, akinek nincs erről ismerete (a szándék mindenképp értékelendő). Viszont az információk befogadása kissé nehézkes így, és az Inu-Oh tényleges mondanivalójának tudatában az is megkérdőjelezhető, hogy feltétlen szükséges-e mindent tudni a noh táncoktól a biwa papokig.
Túlvállalása ellenére Yuasa minket is érintő, aktuális problémákat bont ki a japán történelem, művészetek és rock zene keresztmetszetében. A történelmi háttér – Japán két részének szembenállása, és az egykori háborús fél propagandisztikus eltörlése – felvázolja a narratívauralás eszközének veszélyeit.
Ha úgy nézzük, hogy a történelem egy szöveg, amelyet a győztesek írnak, akkor az ez elleni lázadás, ha előadjuk a saját változatunkat.
Ennek mentén Yuasa nem jut boldog kifejletre, de amit a rockzenébe csomagolt szereplőin keresztül bemutat, az mégis lelkesítő. Hogy igen, érdemes elmondani egy másik történetet a fősodor mellett. Ha már fősodor: az Inu-Oh nemcsak a történelem szemszögén, hanem a művészeteken keresztül is értelmezhető. A régi, az új, a klasszikus és a populáris állnak egymással szemben, amely elkerülhetetlenül felszítja a generációk közötti ellentéteket. Az idősebbek nem értik, mitől lenne művészet a fiatalabb zenéje, és a fiatal nem érti, miért nem lehet szakítani a régivel. Ezzel meg is magyarázódik a korok és stílusok keveredése az animációs világban. Emellett megjelenik a császáron keresztül a politika ráhatása is a művészetre, amely nehéz döntésekre késztethet művészeket: megalkudni a hatalommal, vagy kitartani minden áron az elveinkért? Bár sok rövid, be-bevillanó jelenetből tevődik össze, az Inu-Oh mégis képes egy nagyobb képet adni a művészet legégetőbb kérdéseiről és annak hétköznapi, társadalmi működésünkből adódó tényezőiről.
Verdikt
Az Inu-Oh egy emlékezetes animációs rockkoncert-turnévideó, amely a zene és a lázadás mellett mesél még olyanokról is, mint a történelem uralása vagy művészeti irányok szembenállása. Yuasához mérten is néhol túl sok és túlvállalt alkotás, de kihagyni nem érdemes.
Az Inu-Oh c. filmet a 20. Anilogue Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.
