Film

A Post Mortemmel egészen biztosan nem fogunk Oscart nyerni

Az utóbbi pár évben egyre több szó esik a magyar horrorirodalom erőteljesebb szárbaszökkenéséről. A The Black Aether lovecraftiánus magazinhoz köthető antológiák megjelenése, Veres Attila műveinek szélesebb körű népszerűsége vagy éppen a Gabo gondozásában idén megjelent novellagyűjtemény ékes bizonyítékai annak, hogy a magyar szerzők még jelentősebb hazai irodalmi hagyomány hiányában is fogékonyak a zsánerre. Ahogy az irodalomban, úgy a filmezésben sem vert igazán erős gyökeret a horror. Jobbára megmaradt az amatőrfilmesek terepének, még úgy is, hogy időről időre érkeztek olyan alkotások, amik részben felhasználták a horror bizonyos elemeit és hatásmechanizmusait (pl. Mielőtt befejezi röptét a denevér, A martfűi rém). A bevallottan horrorrajongó Bergendy Péter új filmjével pedig éppen ennek a mélyebb kulturális beágyazottsággal nem rendelkező műfajnak a meghonosítását tűzte ki célul legújabb, Post Mortem című filmjével. Nemzetközi díjeső ide vagy oda: sajnos a film több szempontból is kiábrándító. Spoileres kritika.

FÉNYKÉPEN A HALÁL

A fotózás és a halál kapcsolatával több jeles gondolkodó is foglalkozott már, de a legismertebb talán Roland Barthes Világoskamra című filozófiai eszmefuttatása, ahol a fotográfiát a hullamerevségbe fagyó, soha meg nem ismételhető pillanattal azonosítja.

A fénykép gépiesen megismétli azt, ami a valóságban soha nem ismétlődhetnék meg

– mondja Barthes a fotózásról. Egy fényképben tehát emlékezés mellett mindig ott van az elmúlás gondolata is, csakúgy, mint a gyász és a halál esetében.

A post mortem, azaz halál utáni fotózás gyakorlata pedig akármennyire is tűnik morbidnak, egy létező szokás volt, ami jól rímel Barthes gondolataival. Az elhunytról készült, végső nyugalomra bocsátás előtti utolsó fotó rítusában egyesül az emlékezés iránti vágy és az elkerülhetetlen vég reprezentációja, ahol a halottnak még megörökíthetjük a fizikumát, pedig lelki értelemben valójában már nincs jelen. Egyes népi hiedelmek szerint pedig a fénykép egyenesen foglyul ejti a megörökített lelkét. A téma tehát különösen jó táptalajt biztosíthatna egy klasszikus, régivágású kísértetsztorinak. Jelen filmünk, a Post Mortem legnagyobb problémája pedig éppen az, ahogy ezzel az egész kérdéskörrel jóformán nem kezd semmit.

MINDEN ROSSZ?

Tomás (Klem Viktor) az első világháborúban egy hullahalom tetején ébred, miután kishíján életét vesztette. Egy öreg katona menti meg (Reviczky Gábor), akivel a háború után vásári mutatványosként járják a vidéket. Tomás post mortem fotókat készít, az öreg pedig a fotós halálközeli élményeit meséli el erősen kiszínezve. A vásárban szóba elegyedik egy kislánnyal, Annával (Hais Fruzsina), akiben felismeri azt az őrangyalt, akit a halála pillanatában látott. Anna falujában sok a temetetlen halott, és amíg a fagyott föld nem engedi, hogy eltemessék a testeket, szeretnék igénybe venni Tomás szolgáltatását. A temetetlen hullák lelkei pedig ahogyan a magyar folklórban is, úgy a filmben is visszajárnak, hogy sanyargassák az élőket.

A film pozitív tulajdonságai főleg a fényképezéshez és az atmoszférateremtéshez kapcsolódnak. A szentendrei skanzenben forgatott film még úgy is egészen jól idézi meg egy századeleji falu hangulatát, hogy kézzelfogható marad a muzeális sterilség is.

Hamisítatlan autentikusságot felesleges is várni a filmtől, hiszen az rendre felhívja a figyelmet önnön megkonstruáltságára. Ez tetten érhető akár a kosztümökben, a túlságosan patika állapotú belső terekben, vagy éppen abban, hogy ismert színészeket alkalmaz. Egy percig sem akarja elhitetni a nézővel, hogy egy valódi falu életét mutatja be, végig tisztában vagyunk vele, hogy egy mesterséges környezetet látunk. Az erős kontrasztokra építő téli, éjszakai jelenetek, vagy a túlvilág német expresszionizmust is megidéző képsorai látványosak, emlékezetesek. A hangzás pedig a túlhasznált zenei aláfestés ellenére is jól alkalmazkodik a műfaji elvárásokhoz. Bergendy tehát még az itt-ott érzékelhető aránytévesztések ellenéri is érti, érzi, hogyan lehetne magyar, falusi környezetben életre kelteni egy gótikus rémtörténetekből, és a klasszikus horrorfilmek vizualitásából táplálkozó filmet. És talán ugyanitt kezdődnek a problémásabb részek is.

KLISÉHALMOZÁS KIMAXOLVA

Mindegy is talán, hogy a Post Mortem nem tud, vagy a szélesebb közönségsiker reményében nem is akar elszakadni a zsáner unalomig ismert kliséitől:Összességében olyan érzetet kelt, mintha az alkotók a hatáskeltő elemek teljes választékát bele akarták volna zsúfolni a kétórás játékidőbe. De tényleg, az összeset. Mint például:

  • petróleumlámpával a gyanús hangok nyomába eredő főhős
  • arcba tolt vallási jelképek
  • hangos üvöltéssel szertefoszló szellemek
  • felgyorsítva rángatózó alakok
  • céltalan és esetenként rosszul időzített jump scare-ek
  • képhatárokívülre vonszolt szereplők
  • idejétmúltnak tűnő CGI árnyéklidércek, bezombult gyerekek. 

A Post Mortem legproblémásabb része pedig mégis csak az, hogy az összedobált elemek között nem teremti meg a kapcsolódást. Nem a néző készülékében van a hiba, amikor a cselekmény során felvetülő kérdésekre nem találja a filmben a választ – egyszerűen nincsenek ott. Elképzelhető, hogy az eredeti forgatókönyvben ezek valamilyen formában egy szerves, működőképes egészet alkottak, a kész produkciót megtekintve azonban több a kínzó kérdés, mint a konkrét válasz. A homály pedig nem balladai: a történet úgy marad inkoherens, hogy a saját maga által belebegtetett, fontosnak tűnő, gyakran előre sugalmazott és hangsúlyosan kiemelt információkat sem teszi relevánssá. Következzen egy spoileres lista a joggal felvetődő kérdésekről: 

SPOILER:

Miért fontos kiemelni, hogy Tomás német? Mi volt a kísértetek motivációja? Miért éppen a halottfényképező lett a “révész”, aki átviszi a holtakat a túlvilágra? Miért a sok vallási jelkép, ha aztán nem volt vallásos magyarázat? Sok-sok érdekesen induló elem, amik a falu szerencsétlenebbül járt népéhez hasonlóan lógnak, pörögnek a levegőben, majd beszopódnak a plafonba – magyarázat nélkül.

SPOILER VÉGE

A legfőbb karakterek hátteréről sem tudunk meg olyan információkat, amik érdemi többlettel ruháznák fel a történetet, esetleg kapcsolódási pontot teremtenének a szereplők között, vagy egyáltalán a történet szerves részeivé emelnék őket. Ezek hiányában nincs igazán miért vagy kiért izgulni, nincs feszültség, nincs igazi tétje a cselekménynek. A sztori pedig nemcsak üressé, de hatástalanná és semmitmondóvá válik, annak ellenére, hogy a félelem-faktor a film elejétől kezdve jelen van.

ÖSSZEGEZVE

A Post Mortem egy relatíve jól kinéző, remek alapötletből kiinduló, néhány effektet leszámítva profi módon kivitelezett sablongyűjtemény. Viszont sajnos fontosabbá vált az elkoptatott klisék akármilyen módon történő elhelyezése, mint a sztori kidolgozása, vagy a jelentőségteljesebb összefüggések megteremtése a karakterek-történet-cselekmény koordinátarendszerében. Abban azért reménykedhetünk, hogy a műfaj hosszabb távon is képes lesz életben maradni, hiszen akár a magyar folklórban is, de a bimbózó zsánerirodalmunkban is sok potenciál rejlik még, hogy jó horrorfilmek készülhessenek itthon. De hogy most miért pont éppen ezt a filmet nevezzük az Oscar-díjra, az szakmailag nehezen magyarázható. 

Post Mortem – magyar horror. Játékidő: 115 perc. Magyar premier: 2021. október 28. Értékelés: 4/10 LACIKA!!!-raptor

A Post Mortem teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.

Szerző

Már általánosban írtam könyvekről a suliújságba, majd 2009-től egy online magazinba filmekről. A sci-fi/horror/szuperhős vonal mellett kifejezetten vonzanak a trash és peremtartalmak. Meg a metál!