Végre magyarul is megérkezett Brian K. Vaughan újabb zseniális képregénysorozatának első kötete, az Eisner-díjas Paper Girls, amely minden tekintetben megérdemli az elismerő szavakat.
Ugyanez a helyzet a Ciceró következő nagy dobásával, a szintén jó pár erős női karaktert felvonultató, már itthon is rég ismert Brian K. Vaughan (Saga, Y: Az utolsó férfi) szenzációjával, a Paper Girls-szel. A képregény premisszájában Vaughan igyekszik megfejelni a Sagában megalkotott wtf-cunamit, ám attól még, hogy nem sikerül neki (baj-e?), meglehetősen ütős munkát végez. Adott az unalmas Cleveland városkájának egy még szürkébb szeglete, valamikor a ‘88-as Halloween ünnepe után. Itt tengeti hétköznapjait négy újságkihordó tinilány, akik a szokásos reggeli melóban először aszott képű, idegen nyelven halandzsázó nindzsákba, velük szemben álló, szintén fura szerzetekre és egyéb, látszólag más dimenzióból érkezett furcsaságokba botlanak, ahhoz pedig, hogy valahogy épp bőrrel megússzák az egészet, minden kurázsijukat össze kell szedniük. Na meg össze kell tartaniuk.
Aki az események hátterére, mozgatórugóira kíváncsi, arra, kik és miért állnak egymással szemben, annak nem valószínű, hogy a Paper Girls lesz a kedvenc olvasmánya. Vaughant ugyanis – Alan Moore pár éve szintén magyar megjelenést kapott Halo Jones-ához hasonlóan – nem a nagy történések, hanem csakis a kisemberek, jelesül a négy újságkihordó lány érdekli ebben a káoszban. Az, hogy ők mit éreznek, milyen problémákkal küszködnek hétköznapi életükben (a csoport vezetőjét, Mace-t például öngyilkos hajlamú pótanyja paráztatja), na meg hogy hogyan csiszolódnak lassan össze egy ütőképes csapattá, igyekeznek ép bőrrel megúszni ezt az egészet. Nem mellesleg a négy fiatal közül három már régebbről ismeri egymást, a történet elején csatlakozik be hozzájuk a negyedik, új lány, akit természetesen annak rendje és módja szerint jól ki is néznek. Ez pedig egy meglehetősen ismerős, de élvezetes dinamikát ad a történéseknek, amelyek izgalmát Vaughan elképesztőbbnél elképesztőbb cliffhangerekkel igyekszik (és tud is) fokozni.
Ez az érzékeny hozzáállás pedig a ‘80-as években játszódó történet révén az elmaradhatatlan retrózást is sajátossá teszi, hiszen a menő BMX bringa (a Stranger Things üdvözletét küldi), a walkman és a korabeli filmes, illetve egyéb popkulturális eseményekre való utalások mellett az iskolai problémák, na meg a családon belüli devianciák is bőszen megjelennek. Hogy is szól a mondás? Rég volt, tán igaz se volt – valami ilyesmit mond a Paper Girls a felhőtlennek gondolt fiatal évekről.
A leginkább Wonder Woman-sztorik nyomán ismert Cliff Chiang fémjelezte látványvilág is minden elemében azon van, hogy maradásra bírja az olvasót: Chiang egyszerű vonásokkal megalkotott figurái hihetetlenül lazák, ugyanakkor a mélyebb érzelmeket is nagyszerűen képesek átadni. A színező, Matt Wilson pedig remekül dolgozik alá a rajzoknak, hol a megidézett korhoz híven színes-szagos, hol pedig sötét,baljós képsorokat tár elénk – remélhetőleg az Amazon szárnyai alatt készülő adaptáció a vizuális stílusból is átvesz majd ezt-azt.
Mindezek alapján a Paper Girls egy újabb kiváló (és merem remélni, hogy sikeres) kísérlet arra, hogy a fiatalabb generáció is újra többet olvasson képregényt. Vaughn úgy beszél a kamaszkorról, hogy nem hallgatja el annak sötét oldalát, de közben az összetartozás erejével reményt is nyújt a kilátástalan helyzetekben – mi kellhet a fiatalságnak, ha nem ez?
